Július 15-én mutatták be az utolsó Harry Potter-filmet. Milyen volt a búcsú?
Az utolsó jelenet, amiért kamera elé álltam, az igazából a Harry Potter és a Halál Ereklyéi első részében látszik: a Mágiaügyi Minisztériumban ugrottam be a kandallóba Dannel és Ruperttel (Daniel Radcliffe és Rupert Grint – a szerk.). Pontosabban a képen úgy látszik, mintha nagy bátran a kandallóba vetettük volna magunkat, a valóságban viszont puha matracokra érkeztünk. Nem mondhatnám, hogy nagy színésznek kell lenni egy ilyen felvételhez, de hát így jött ki: ez volt a búcsúm. És azért ez sem csak tornaóra. David Yates, a rendező azt mondta nekünk előtte, hogy az ismeretlen jövőbe vetjük bele magunkat… és azért ezen már van mit eljátszani.
És most a valóságban is vár az ismeretlen jövő. Mivel kezdődik?
Az első dolgom, hogy elmegyek nyaralni. Már izgatottan várom az indulást. Miközben persze félek is attól, ami utána jön, hiszen a változás mindig ijesztő. Új fejezet kezdődik az életemben, minden más lesz mostantól és ez egyszerre félelmetes és különleges.
Vannak terveid?
Ősztől újra suliba járok: még két évem van hátra a diplomáig. Most egy évig angol irodalmat fogok tanulni Oxfordban, azután megyek vissza a Brown Egyetemre. Azt tervezem, hogy ezentúl nagyon sokat fogok olvasni, és persze igyekszem majd megtalálni a következő olyan feladatot, ami igazán fontossá válhat számomra. Remélem, megint találkozom olyan rendezőkkel, akiktől tanulhatok. A Harry Potter befejezése óta forgattam még egy filmet, és tulajdonképpen ott döntöttem el végleg, hogy színésznő akarok lenni; nagyon más feladat volt, mint amit a Potter-filmekben kaptam, és ez segített ráéreznem arra, hogy tényleg van keresnivalóm a pályán. Régebben egyáltalán nem éreztem ezt egyértelműnek.
Többé nem Hermionét játszod. Pedig sok mindenben hasonlítasz rá.
Lehet. Talán a komolyságában, meg abban, mennyire fontos neki, hogy mások szeressék, és abban, hogy mennyire fél a bajtól. Én is mindig próbálok előre tervezni, tudni akarom, mi lesz velem, félek a rögtönzéstől. Meg persze határozott is vagyok. Remélem, olyan hűséges is tudnék lenni a barátaimhoz, mint Hermione, és szókimondásban, őszinteségben is szeretnék hasonlítani rá. Ahogy teltek az évek, egyre jobban kezdtünk hasonlítani egymásra, ez nem is lehetett volna másképp: egy kicsit össze is folyik bennem, hogy hol végződik ő és hol kezdődöm én.
Sokat változtál?
Nyilván. Kilencévesen kezdtem forgatni, most huszonegy vagyok. Felnőttem. Kilencévesen munkát vállaltam, úgy nőttem fel, hogy közben folyamatosan dolgoztam. Szakmám is lett: megtanultam a színészet, a filmkészítés sok titkát. Még interjút is jobban adok… remélem. És bízom benne, hogy mindeközben sikerült megtartanom magamban egy érintetlen belső magot, mondjuk az önazonosságomat, ami elég nagy veszélyben volt, hiszen sok erős hatás ért. Remélem, maradt belőlem valami, ami eredetileg is ott volt.
Milyen érzés híresnek lenni?
Furcsa. Voltam egy bangladesi szegénynegyedben nemrég, ott elém lépett egy kisfiú, rám mutatott, és azt mondta: te vagy a lány a Harry Potterből! Tényleg nincs a világnak olyan pontja, ahol így vagy úgy ne lenne jelen a film. Csodálatos, hogy a világ legtávolabbi szegletébe is eljutott ez a történet, olyan helyekre, amikről talán még sosem hallottam. Hihetetlen érzés.
Idősebb korban a hírnevet is könnyebb elviselni, nem?
Azóta könnyebb elviselnem, hogy elfogadtam. Belenyugodtam, hogy egy visszafordíthatatlan folyamat részese lettem. Az ismeretlenség meg a vele járó szabadság fokozatosan egyre távolabb került tőlem, bár igazából sosem birtokoltam: amikor élvezhettem volna, még túl kicsi voltam hozzá. Talán jobb így. Rosszabb érzés lehet, ha valakitől felnőttkorában egyszerre veszik el az egészet. Így apránként nőttem bele ebbe a helyzetbe, és most sajnálkozás nélkül, csak a jó oldalát érezve élhetem át ezt az alapvetően nagyszerű, különleges érzést – részese voltam annak a nagy kalandnak, amit úgy hívunk: Harry Potter.
