Fantázia – Válasz

Levele – és ez biztató! – válasz is saját kérdéseire. A mélylélektan tanítása szerint a fantázia az úgynevezett “elhárító mechanizmusok” egyike. Egyik ösvényen a költészethez, művészethez – meseíráshoz(!) és a kreativitás egyéb formáihoz – vezet, másik ösvényen, meggyengültebb állapotban esetleg a valóság vágyképekkel való megtoldásához (vígasztalásképpen), tódításhoz, lódításhoz, ha tetszik: hazudozáshoz. (Az emberi én “elhárítja” az őt szorongással fenyegető, beteljesülést nem nyerő, kielégítetlen vágyakat.)

A kamaszkor felé közeledő, valamilyen okból feszült, szorongó gyerekek – elsősorban lánygyerekek – sokszor hajlanak arra, hogy ilyen módon pótoljanak valamit, ami érzésük szerint hiányzik az életükből (elismerést, oldott együttlétet, érzelmi biztonságot). Igaza van abban, hogy – a leírt formában – ez a nem igazat mondás (tulajdonképpen inkább csak eltúlzásnak nevezhetnénk, hiszen Vera tényleg lovagol, barátnője tényleg megsértette) valamit jelez, de azért egy kifejlett neurózis (“fantázia-hazudozás”) tünetének én egyelőre mégse nevezném. Vera helyzetében természetes ez a vigasz- és oldódáskeresés, és az is természetes, hogy ez kreatív tehetségének egyik összetevőjén – a fantázián – keresztül keres magának utat.

Igen, Vera ilyenkor kisgyerekesebben viselkedik, mint ahogy ez korától és jó képességeitől elvárható volna, de hiszen minden érzelmileg feszült, szorongó, nehéz helyzetbe került gyerek regrediál, vagyis visszacsúszik a lelki működés kisgyerekesebb formái felé. Azt is mondhatnánk például a barátnő bántó szavaira, hogy Vera dramatizál, sűrít, kiélez, mint a költők, hogy én, a hallgató átérezzem, hogy mi is történt vele. Azonkívül Vera, leírása alapján befelé forduló – introvertált – gyerek, és ez a típus ebben az életkorban hajlik az ilyen “megoldásokra”.

Semmiképpen nem szégyeníteném meg Verát, nem ijesztenék rá többé. (Esetleg egy-egy fantáziaröptetés után, féltréfásan visszautalnék rá, hogy azért inkább csak akkor egy méteres az az akadály, ha kettőt összeteszünk… Vagy: akármit is mondott a barátnő, nem volt szép tőle ez a támadás, de hát ez már csak így van a lányok között…) És persze, a heti háromszori mesét feltétlenül mindennaposra váltanám át; sokszor és őszinte lelkesedéssel ismerném el – kevés szóval, esetleg csak szemvillanással vagy boldog hátba ütéssel – teljesítményeit. Biztos, hogy magamnak és családomnak hasonló helyzetben azt “tanácsolnám”, hogy hanyagoljunk el sok mindent a ház körül, a kötelezettségekből, az oldott és laza együttlétek kedvéért, melyek Vera felnőtt életét legbiztosabban alapozzák meg (a legújabb kutatások szerint is) érzelmi erejükkel.