„Azt szokták mondani, hogy az embernek úgy kell élnie, hogy ne bánjon meg semmit. Azt hiszem, ezt én tudtam tartani, ha a nagyon nagy dolgokról van szó – vagyis nem arra gondolok, hogy egy kocka csokival többet ettem, mint szerettem volna, hanem inkább az emberi kapcsolataimra. Viszont vannak olyan múltbéli döntéseim, amelyeket a mai fejemmel már másképpen kezeltem volna. Nem hibáztatom magam azok miatt a helyzetek miatt, és tisztában vagyok azzal is, hogy az ember a korral érik, és a nehezebb időszakok edzik meg, ezért lehetséges, hogy amit fiatalon nem vettem elég komolyan, most másképpen rendezném. Az apámmal való viszonyomat szívesen helyretenném, ha vissza lehetne utazni az időben, de neki is elmondanám, hogy az akkoriban meghozott döntéseim teljesen összhangban voltak a lényemmel, most viszont már más perspektívából látom a dolgokat.”
„Az anyámmal még középiskolás koromban megromlott a viszonyunk. Őrült kamasz voltam, ő meg egy túlterhelt egyedülálló szülő, akinek sem türelme, sem ideje nem volt rám. Szerintem mindkettőnk hibája volt, hogy jobbnak láttuk, ha kollégiumba megyek. A távolság kicsit megszépítette a viszonyunkat. Főiskolára mentem, bár dolgoztam mellette, anyám nem nagyon tudott anyagilag sem támogatni. Ha most azt kérdezed, mit csináltam volna másképp, most negyvenes fejjel azt mondom, nem haragudtam volna annyira anyámra, és kezdeményezőbb lettem volna vele. Ki tudja, hogyan alakult volna akkor a viszonyunk.”
„Hárman vagyunk testvérek. A húgommal én mindig is nagyon jóban voltam, a nővéremet viszont nem kedveltük. Magának való volt, meg anyáméktól is csak a rosszat hallottuk róla, így utólag fogalmam sincsen, miért. Zárkózott volt, és csendes. Most már úgy gondolom, hogy valami nagy lelki törés érhette, amit talán sohasem mondott el senkinek. Ha most rá gondolok, nagyon bánom, hogy nem érdeklődtem soha felőle, hogy nem kezdeményeztem vele a kommunikációt. Felnőttként már esélyem sem volt teljesen helyretenni a kapcsolatunkat, de a mai napig dolgozom azon, hogy közelebb engedjen magához.”