 |
| Kiss Tibor Fotó: Neményi Márton |
Amikor beírtam a Google-be, hogy Kiss Tibor, két keresési javaslatot adott: „Kiss Tibor barátnője” és „Kiss Tibor drog”. Úgy tűnik, ez a két legérdekesebb dolog veled kapcsolatban.
Ez, hogy „Kiss Tibor barátnője” az utóbbi három évben jött. Azelőtt sosem foglalkoztak különösebben a magánéletemmel, de aztán adódott ez a furcsa helyzet, hogy Kiss Tiborra mint celebre is lehet gondolni. Akkoriban tettük ki a koszos kis mancsainkat arra az asztalra – önhibánkon kívül –, ami inkább a celebvilág játszótere, nem a miénk. Próbáltuk visszahúzni, de mindig visszakerült. Lett pár egészen ismert dalunk, népszerű lett a zenekar, ez pedig eljuttatott erre a területre. Ekkor jöttek az ilyenekkel, hogy barátnő, és ekkor kezdtek valamiféle életvezetési megmondóemberként használni, ami nekem egyáltalán nem tetszik.
Pedig mindig szívesen beszéltél a kemény időkről.
Akkor kezdődött ez, amikor a zenekar visszatért, miután eltöltöttem több mint egy évet egy bentlakásos rehabon. Onnantól még két évig a riporterek minden második kérdése erről szólt. Eközben huszonöt-harmincezres közönség előtt adtunk koncerteket fesztiválokon, de ezekről senki nem írt. Nagyon sok műsorba hívtak meg, ahol konkrétan ki is jelentették, hogy őket a zenekar nem nagyon érdekli, inkább a drog. Nyilván a kereskedelmi médiának volt ez fontos, beleillett a profiljukba, hogy itt ezzel az emberrel drogproblémák voltak. Az ilyen felkéréseket nem is vállaltam.
Úgy tűnik, szükség van rá, hogy beszéljünk róla.
Persze, de úgy gondolom, ennek a témának megvannak a médiumai, tudom, hol működik jól ez a dolog. Csak aztán jön a zsarolás, hogy sokaknak segítenék, ha megszólalnék, de ez egyszerűen nem igaz. Ez nekik érdekes. Ha csinálnék egy oltári nagy balesetet vagy elütnék egy márkás kutyát a körúton, annak is nagy visszhangja lenne. Akinél viszont odáig fajult a drogozás, hogy kiutat keres, úgy dönt, elég az őrületből, annak nem ez a fóruma. De a civil életben, amely nem a nagyközönség előtt zajlik, foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, és elég jól működik. Lámpafényben sokkal kevésbé.
Végig tudsz menni egy utcán?
Végig, odajönnek néha, aranyosak, ezzel nincs baj. Ha elmegyek egy koncertre, ott néha nehezebb, körülvesznek, van, hogy nem tudom élvezni a műsort, de egy városi utcán teljesen elviselhető.
Visszahallgatjátok a régi dolgaitokat, miközben a szülinapi koncertre készültök, vagy eleve tudjátok, mit kell eljátszanotok?
Vissza szoktuk hallgatni őket egyébként is. Először is azt kell eldönteni, mi az, amit mindenképpen játszani fogunk.
 |
| Még több fotó képgalériánkban! Fotó: Neményi Márton |
Találtok így utólag ciki dalokat, lemezeket, korszakokat?
Vannak dolgok, amelyek nem sikerültek. Ez egy kísérletező zenekar, természetes, hogy van, hogy valamit megtalálunk, és van, hogy felrobban a lombik. Csak hát ami megjelent, azt a mai világban már nem tudod semmissé tenni, míg egy képzőművész el tudja égetni a képeit. Húsz év után ugyanúgy látszanak a próbálkozásaink, a félrefutásaink, a gyengébben sikerült dolgaink, mint az erényeink, és ez így szép, így kerek, ez minden zenekarnál így van. Nincs olyan, ami totálisan ciki, mindben találunk valami jót, ha nem tetszik a szöveg, akkor is lehet benne egy jó mondat, rímpár, amit öröm megtalálni, vagy lehet, hogy rossz a riff, de jó a refrén. Ilyenek.
Megkockáztatom, hogy eljátsszátok majd a Most múlik pontosan című dalt.
Nem mi fogjuk játszani. De ez meglepetés lesz.
Azért szerepel a műsorban, mert mégiscsak muszáj, hiszen ez a nagy slágeretek, vagy tényleg fontos?
Ez a dal már kiszaladt a mi hatáskörünkből.
Ez jó vagy rossz?
Szerintem jó! A népszerű zenekaroknak kell, hogy legyen pár ilyen daluk, különben nem lennének népszerűek. A U2-t sem tudjuk elképzelni egy With or Without You vagy a One nélkül, a Rolling Stonest az I Can Get No nélkül, ez is hozzájárult ahhoz, hogy nagy zenekarok legyenek, és ezek a dalok azok, amelyek húsz-harminc év múlva is fennmaradnak, beülnek azok közé, amelyeket örökzöldeknek hívunk, bent vannak a fiókban. Ma sem ciki, ha elővesszük a Szomorú vasárnapot, pedig amikor sláger volt, azt is agyonjátszották.
Nem teher a zenekarnak, hogy a legtöbben csak annyit tudnak a Quimbyről: „ja, igen, ők csinálták a Most múlik pontosant”?
Ez nem baj. Nem lesznek fanatikus rajongók, nem jönnek majd koncertre, hogy tapossák a boros kólát a padlón, de egy pici szelet eljut hozzájuk. Nagy szó, hogy egy társadalmi légkörre tudunk hatni, generációktól függetlenül, nem csak egy szűk rétegre, mit tudom én, a tizenhat éves deszkásokra. Szeretik a fiatalok, öregek, matematikusok, autószerelők. A közönség legerősebb szelete a harminc-negyven közötti értelmiségi generáció, a többi dísz rajta. Ezt lemérték, én nem értek hozzá, de megmutatták, hogy az övék a legnagyobb szelet. Aztán kaptak egy szeletet a huszonhét éves kertészek és a hatvankét éves nagymamák is. Ettől persze nem csinálunk semmit másképp, a Most múlik pontosan ugyanúgy, ugyanolyan természetesen jött, mint az összes többi dalunk, senki nem gondolta, hogy ebből ez lesz. Sok minden kellett hozzá, például a Csík zenekar… de eredetileg ez csupán egy kedves, érzelmes dal volt.
Most, hogy sokan ismernek, nagy koncerteket is adtok, mi a célotok? Még több lemezt eladni, még nagyobbra nőni, még híresebbnek lenni?
 |
| Még több fotó galériánkban! Katt! Fotó: Neményi Márton |
Ugyanaz a célunk, mint amikor elkezdtük. Akkor az volt a cél – ösztönösen, tudat alatt –, hogy valami olyat hozzunk létre, amitől beindulunk. Amitől lelkesek vagyunk, ami megmozgat, utaztat, átjár, ami értékesebbé teszi a hétköznapjainkat. Eleve nagyon jó együtt csinálni valamit, egy zenekar pedig kiválóan alkalmas erre. Mindenki szeretné megtalálni azokat a dolgokat az életében, amelyek által át tud lényegülni, amik úgy kapcsolják ki, hogy bekapcsolják. Ezt a fajta munkát keresi minden élőlény, és ezt a munkát jelenti nekünk a Quimby, ez minden más felett áll. Az elején úgy voltunk vele, hogy de jó lenne ebből megélni, de csak azért, hogy csinálhassuk. Ha nincs a közönség, elmentünk volna másmerre, ugyanezt a boldogságot keresve tovább, csak persze már a felnőtt életben: hogy úgy működjön, hogy közben tudjuk fizetni a számlákat. Gyerekként ez persze eszünkbe sem jutott. Szerencsés egybeesés volt, hogy amikor már azon gondolkodtunk, hogy valamiből pénzt is kellene keresni, elkezdtünk ezzel pénzt keresni. Már közel harmincévesek voltunk, és mindenki rajtunk röhögött, hogy meddig akarjuk még ezt csinálni, ott volt a nyomás, hogy mikor lesz belőlünk normális ember, ezzel jöttek a nagymamák, a szülők… és éppen akkor elkezdtünk annyit keresni, hogy pont nem kellett elmenni mást dolgozni. Szerencsésen alakult az egész, de nagyon kell vigyázni, hogy ne akarjuk kivenni belőle rögtön a maximumot.
Mennyi van még bennetek?
Pont a fentiek miatt nem tudom. Ha folyamatosan csinálnánk, akkor két-három év lenne. Így, hogy hagyjuk magunkat feltöltődni, tartunk szüneteket, akármennyi. Ha figyelünk a belső szükségleteinkre, bármeddig képesek leszünk csinálni. Most voltunk európai turnén, zsíros, izzadós kis klubokban játszottunk, spontán volt az egész, helyzetbe hoztuk magunkat, visszarepültünk tíz-tizenkét évvel ezelőttre. Nem kerestünk az egészen szinte semmit, de nagyon fontos nekünk és fontos lenne az együtteseknek általában, hogy csináljanak ilyeneket. Ha azon gondolkodnak, hogyan lehet a legtöbb pénzt kihozni a helyzetükből, az a rossz út kezdete.
Gondolkodsz a saját életeden? Hogy hol leszel öt vagy tíz év múlva?
Nem. Azon a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. Csak fölösleges feszültségeket gyűjtenék be, így pedig nem lehet élni, vagyis lehet, csak nagyon rosszul érzi magát az ember. Nem aggódom, egyszerűen azért, mert ha az egészségem engedi, szeretek dolgozni, foglalkozni valamivel, akár napi tizenkét-tizennégy órát is. Hiszek abban, hogy ez az energia valahol majd megtérül, bár nem számítok rá. Vannak légből kapott ötleteim, hogy mivel szeretnék foglalkozni még, azt pedig tudom, hogy zenélni, rajzolni, festeni nagyon jó. Ha egy közönség ezt támogatja, ezt teszem majd. De azon már csak azért sem tudok agyalni, hogy hogyan tudok több pénzt keresni, mert egyszerűen nem tesz boldoggá.
