A hír: Ausztráliában a nők a történelem során először harcolhatnak a frontvonalon a kormány új politikája szerint, amely érdemek, nem pedig nemek alapján osztja ki a pozíciókat – jelentette be kedden Stephen Smith ausztrál honvédelmi miniszter. Ausztrália öt év alatt felszámolja hadseregében az összes nemi alapú megkülönböztetést, s ez az eddig tiltott pozíciókat is elérhetővé teszi a nők számára – mondta Smith. Az ausztrál hadsereg szakértőkkel együttműködve dolgozza ki, milyen fizikai képességek szükségesek e feladatok ellátásához. Az első állásokat jövő márciustól teszik elérhetővé a nők számára.
Für Anikó véleménye: Most akkor ennek örülni kell? Komolyan kérdezem. Nekem ugyanis a dolog egészen groteszk. Bocsánat. Látom magam előtt, ahogy a döntés kihirdetése után az éppen szolgálatban lévő vagy szolgálaton kívüli katonanők ovációban törnek ki és borulnak egymás és az épp velük lévő(k) nyakába. Elkerülhetetlen, hogy azonnal a háborús filmek jól ismert atmoszférája ugorjon be aztán, a fülsiketítő puskaropogás, a füst, aknák és gránátok robbanása egyre közelebb, az életükért izgatottan lihegő katonák teleaggatva mindenféle öldöklő eszközökkel. Természetesen képes vagyok elvonatkoztatni, valóban csodálatos alkotások ihletője volt a háború mind az irodalomban, mind a filmvásznon. Ezek általában szomorúak és megrázóak, viszont békepárti alkotóik éppen a háború borzalmaira akarnak rávilágítani, mintegy tükröt tartva az emberiségnek, szembesíteni újra és újra feltörő öldöklési vágyával, amely végül is soha nem vezet máshová, mint pusztulásba.
Megátalkodott pacifistaként magam is ezt tartom a helyes értelmezésnek, a háború egyetlen konklúziójának.
Éppen ezért esik borzasztóan nehezemre elképzelni a klasszikussá vált képsorokat és jól ismert jeleneteket nőkkel! Tartsatok nyugodtan konzervatívnak, de azt gondolom, nekünk nem ez a dolgunk! Hadd idézzem egy ízig-vérig férfi ismerősömet, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy egy nő mindig több, mint egy férfi (hogy mitől, annak sok összetevője van, felsorolt mind lelki, mind biológiai okokat). Azon kívül, hogy azt gondolom, hogy csak egy igazi férfi képes ilyesmit kijelenteni, pont ez a pici plusz tesz minket, nőket képessé arra, hogy másképp szemléljük a világot. Talán pont az életet adni tudás miatt vagyunk békepártibbak, és pont ezért tudjuk másként kezelni a problémákat, mint a férfiak. Igen, meggyőződésem, hogy nekünk nem a férfiak eszközeivel, hanem a mieinkkel kell „harcolni”, és van egy jó hírem: női arzenálunk kimeríthetetlenül gazdag.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szánalmasnak tartom, amikor egy nő konfliktushelyzetben férfiként „viselkedik”. Értem ez alatt az agresszivitást, nyers indulatot – amit inkább neveletlenségnek vagy kulturálatlanságnak kellene mondanom, hiszen tudnak a férfiak urakként is viselkedni –, melynek gyakorlati megnyilvánulásai mindennapi életünkben nem csupán szánandók, sokkal inkább félelmetesek!
Sajnos a nők kezdenek „péniszirigyként” viselkedni, egyre durvább a hangvétel. (Nagy ritkán elvesztem a fejem és „divatosan” reagálok az adott helyzetben; számomra rettenetes, mert hónapokig szégyellem magam utána.)
Úgy tűnik tehát, mindennapi életünk kezd egyre inkább frontvonallá válni. Meg kéne fordítani ezt a folyamatot: a frontokat kéne visszaadni a békés élet mindennapjainak. És ezt a folyamatot mi, nők tudnánk gerjeszteni a legjobban.
Ez a mi dolgunk!
