A hír: Egypetéjű és kétpetéjű ikerpárok dohányzásról való leszokását elemezve arra a következtetésre jutottak amerikai kutatók, hogy genetikai okok is közrejátszanak abban, mennyire sikeres valakinél a leszokás. A kétpetéjű ikerpárok esetében az egypetéjűekhez képest gyakrabban fordul elő, hogy csak egyikük képes elhagyni szokását. Az egypetéjű ikrek ugyanis azonos génkészleten osztoznak, a kétpetéjű ikrek génkészlete viszont eltérő, náluk különböző génváltozatok jelenhetnek meg – ez lehet a magyarázat.
Karafiáth Orsolya véleménye: Lassan teljesen egyedül maradok. A társaságban én leszek az egyetlen, aki másfél-két óra után nyugtalanul mocorogni kezd, hogy „könyörgöm, egy kis szünetet, elég lesz négy és fél perc”, aki tűkön ül, akinek a keze remeg, ha nem gyújthat rá. Utolsó lelki támaszom (és aki kijött velem mindig a hidegbe is) már három hete elpártolt mellőlem. Felújította a lakását és nem akarja bebüdösíteni. Az a lakás az egyik utolsó szigetem volt a füstmentes helyek tengerében.
Aki dohányzik, tudja, mit jelent például repülőn utazni. Az utolsó szálat a becsekkolás előtt kell lenyomni, aztán a váróban és az út során, majd a csomagkivétel kibekkelése után, a transzfer végén juthatunk az első idegnyugtató szálhoz. Tavaly decemberben a gépünk hét és fél óra késéssel startolt a hó miatt, és én képes voltam kijelentkezni és újra végignyomni a beeresztési procedúrát, csak hogy még egyszer rágyújthassak.
Erős akaratú embernek gondolom magam. Nem eszem húst 17 éves korom óta, ködös állatvédelmi szempontok miatt. Nagyon szerettem a húst, a durva, hardcore változatait is, kezdve a sült vértől a brassóin át a resztelt májig. Az a típus voltam, aki desszert helyett inkább egy szál gyulai kolbászt tol be almával. Néha még mostanában is előfordul, hogy azt álmodom, mézben és mustárban pácolt csirkét eszem, vagy éppen egy ökörsütésen lesem a legjobb falatokat. Az illatok néha (étteremben vagy társaságban) megkínoznak. De bírom, kibírom, tényleg nem ettem azóta (ki lehet számolni mennyi ideje, én nem merem) egy fél falat húst sem.
Az alkohollal (absztinens vagyok) ugyanez a helyzet. Nálam jobban senki nem favorizálta a finom borokat, a konyak selymes ízét, a jó prágai söröket. Kevesen tudták úgy átadni magukat a mámornak, mint én. És tessék: elhatároztam, hogy eddig és nem tovább, és ez sem ma volt. Egyszóval könnyen lemondok bármiről. Nem sajog a szívem sokáig, ha egy vágyott dolgot más halász le előlem az aukciós site-okon, nem ácsingózok elérhetetlen dolgok után, könnyen engedem el a vágyaimat.
De a dohányzás más tészta. Évek óta sikertelenül kísérletezem, fél napnál tovább nem megy, kiver a víz, ingerült leszek, a szó szoros értelmében megőrülök. És nem csak a nikotin miatt. Sokszor áldás társaságban, hogy a cigire hivatkozva legalább öt percre elmenekülhetek. Munka közben is jól jön az a pár perc teljes kikapcsolás. Ha nincs nálam elég cigi, tombolok. Pedig gyerekként gyűlöltem az egészet: az anyai nagyszüleimnél laktunk, mindenki dohányzott. Megfogadtam, hogy felnőttként én soha, semennyit, annyira undorító az egész. Aztán tessék. Ez a hír persze önvigasztalásként szolgál: na ja, a genetika, ez ellen nem küzdhetek. Nehéz örökség, de ez van. Aztán persze realizáltam, hogy a hír csak azt jelenti, hogy nehezebb így leszokni, de nem azt, hogy lehetetlen. Én szeretem a kihívásokat, a próbatételeket. Szóval ha tényleg ennyire súlyos a dolog, én belevágok. A cigi nem letehetetlen. De most azért kimegyek a konyhába (csak ott lehet nálunk cigizni): kicsit felkavart ez az elhatározás, megpróbálom egy szál cigarettával lenyugtatni az idegeimet….
