Kérdés: „Fiam most múlt 14 éves, és az apja szerint már teljesen kibírhatatlan. Aranyos, helyes kisfiúból lett ilyenné, aki nagyon ragaszkodott hozzánk, a családhoz. (Két húga is van.) Most az új gond: eleve megmondta, hogy ő karácsonyra semmit nem kér, nem fogad el ajándékot, és nem is vesz senkinek semmit, maximum »kibír minket«. Minket, akik szerinte nem érzünk semmit, tesszük, »ami kötelező« (fa, ajándék, karácsonyi vacsora), és közben »hazudunk« a szeretetről. Milyen hangulatú karácsonyra készülhetünk így?
Mit csináljunk vele?”
Milyen a gyertya?
Sokszor beszéltünk már róla, hogy a kamasz mániákus igazságkereső. Ítélkező és szemtelen. Élesen lát – szinte karikatúraszerűen. És nem bírja elviselni – nehezen bírja elviselni –, amit így meglátott. Mindennek a hátterében, mint ezt a 90-es évek közepe óta már vizsgálatokból is tudjuk, nemcsak a test és a hormonális rendszer viharos változásai állnak, hanem ott van a központi idegrendszer, az agy jelentős strukturális változása is. Nagy sokaságú új pálya épül ki az agy kapcsolati rendszereiben – ez a viharos szellemi érés kora is! –, miközben régi kapcsolatok eltűnnek, megváltoznak.
Egyszer talán már idéztem azt a kamaszverset, mely szerint: „Karácsony van! / S ronda gyertya lángja váltja / Fel az égő szeretetet!”
A gyertya természetesen nem ronda. A gyertyafény szép, élő, bensőséges. Csak az „égő szeretet” hiánya – vagy vélt hiánya – láttatja rondának. Az élesen ítélkező kamasznak az a feltételezése, hogy a betartott szokások mögött nincs semmi „igazi”, hogy az egész csak képmutatás.
A kamasz a mindennapi élet rutinját és szokásrendszerét is fájdalmasan üresnek érzékeli. És éppen a képmutatás az, amit a kamasz nem bír elviselni.
A vallásos képmutatás pedig – amelyik mindig együtt jár a gőggel; „én igaz ember vagyok, nem olyan bűnös, mint ez a vámszedő itt” – különösen elviselhetetlen a kamasz (a gyerek) számára, ahogyan erről olyan szépen tanít minket az irodalom, Dickenstől (Copperfield Dávid) az ír-katolikus Frank McCourtyig (Angyal a lépcsőn). Kevés kegyetlenebb – és sötétebb – ember van a dickensi világban, mint a „vallásos” – minden „szabályt” betartó, de oly keményen verő – Murdstone úr és nővére.
A kamaszos gondolkodás környezetétől hajlamos „tökéletességet” követelni, és sokszor elviselhetetlen számára, hogy úgy látja, ez vagy az, az addig szeretett ember „megjátssza magát”.
Igen, persze hajlamos rá, hogy az egész világot „vádolja” maga körül. Miközben magát felmenti? Nem, nem menti fel – csak nem kapcsolja össze a kettőt.
Hogy milyen hangulatú karácsonyra készülhetnek?
Erre csak azt tudom mondani, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”. Mire eljön a karácsony, addigra a kamaszban – ebben a fájdalmasan gyors változásoknak kitett lényben – nagyon sok minden megváltozhat.
Én mindenesetre azt tanácsolnám, hogy: legyen neki is ajándéka!
Nem a fa alatt – ha a fagyújtásig nem jelezte szándékainak megváltozását –, hiszen az ő kérése (ha tetszik: karácsonyi kérése) az volt, hogy ne kapjon ajándékot…
De a szekrényben mégis csak lapuljon ott valamiféle ajándék, hogy amikor látjuk, érezzük, hogy azért bizony most rosszulesik neki, hogy egyedül ő nem kapott semmit, féltréfás szövegek kíséretében – „Hoppá! Mintha valaki kotorászna a szekrényben! Nézzük csak meg, mi van ott!” – elővehessük.
Jóslat: ő is mosolyogni és örülni fog!
És hogy még mit csináljunk vele?
Ő azt mondta rólunk, hogy maximum kibír minket…
Mi is bírjuk ki őt!
Emlékezzünk Kontra Györgyre, a kitűnő orvos-pszichológusra, aki arra a kérdésre, hogy mit tehetünk a kamaszért, így válaszolt:
„Kettőt tehetünk, ami voltaképpen egy: elviseljük a jelenlétét!”
Elviseljük – ezzel azt mondtuk, hogy ezt sokszor nem könnyű megtenni, hiszen „sündisznózik”, azaz minden lehetséges tüskéjét kifelé mereszti.
A jelenlétét – ezzel pedig arra utaltunk, hogy igenis igénye van rá, hogy velünk legyen, hogy köztünk legyen, ha nem gyötörjük, nem faggatjuk, csak „kibírjuk”.
Mert utoljára talán hároméves korában igényelt annyi, mindenestől elfogadó gyengéd szeretetet, mint most, de ezt sehogyan sem tudja kimutatni.
Sőt ellenkezőleg: ha kedvesen meg akarom simogatni a vállát – esetleg undorral elrántja magát.
És mégis: szeressük!
(Mert a mélyben ő is ragaszkodik hozzánk, amit majd egyszer megint ki fog tudni mutatni.)
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Zséda – A várakozás is ünnep
- Dr. Zacher Gábor: „A feleségem a fék”
- Nőnek lenni – nem mindenütt jó
- Salzburg, puncs, csoki
- Domján Edit (1932–1972)
- Énekszó vagy háttérzene?
- Anya, Anya, most mi leszünk a Jézuskák!
- Tamással sülve-főve
- Dr. Vekerdy Tamás válaszol
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
