Emlékeztek? Én voltam az, aki az egyik állami kórház sebészetéről fejvesztve menekült, miután komoly ellátási és takarításbeli hiányosságokkal szembesült. Persze az egészségügyi problémám nem oldódott meg, ezért sürgősen kellett találnom egy helyet, ahol letudhatom a műtétet, és vélhetően nem leszek rosszabb egészségi állapotban, mint a beavatkozást megelőzően.
Eddig csak magánrendelőket látogattam gyakran, kórházi ellátásban ilyen módon még nem volt részem. Közkórházban megfordultam már néhányszor, ám utolsó két tapasztalatom igencsak negatívra sikeredett.
A család egyeztetett, és csakhamar be kellett látnunk közös erővel, erre a műtétre szükség van, elkerülhetetlen, hogy minél előbb sor kerüljön rá. Persze ekkor már nem volt mindegy, hogy hol, milyen körülmények között, és mégis kinek a kezébe adjuk a nyakamat felvágás céljából. Az, hogy kinek mi az olcsó és mi a drága, tényleg egyedi megközelítéseken alapszik csak. Én azt mondom, drága volt. Sok olvasó pedig azt, hogy még szerencse, hogy volt miből kifizetni. Ezzel vitatkozni nem tudok, nem is szeretnék, mint ahogyan arra a ki nem mondott, de mindenki fejében megforduló kérdésre sem áll módom válaszolni, hogy mi van azokkal, akik ezt a szolgáltatást nem tudják finanszírozni.
Én itt és most csak és kizárólag a saját tapasztalataimról tudok beszámolni. Teljesen másként éreztem magamat, mint egy közkórházban, és igazából a körülmények miatt még a műtét után testemből lógó csövek ellenére sem éreztem magamat kórházban, és nem is lett betegségtudatom.
Ilyen is lehetne egy kórterem (Képünk illusztráció – Fotó: Thinkstock)
De kezdjük az elején a pozitívumokat! Nem vártam heteket az operációra. Nem egyeztettem napokon keresztül ahhoz, hogy a zöld lámpát egyáltalán megkapjam, tehát a röntgen, a szakorvos, a sebész, a vérvétel, az aneszteziológus és EKG két találkozó alkalmával, egyetlen pillanatnyi várakozás nélkül történt meg. Valóban semmit, de semmit nem kellett magammal vinnem, csak és kizárólag a személyes kis felszerelésemet.
Az ágyam elfoglalása a recepción való belépéstől tíz percen belül megtörtént, amit szinte elhinni sem akartam. Saját fürdőszoba, klíma, tévé és egyetlen szobatárs mindösszesen! A nővérek kedvesek, van humoruk, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a beteg ne stresszeljen.
Úgy tűnt, nem mindenáron a bevételképzés a fontos az intézménynek, hanem a felelős és jó döntések a beteg szempontjából. Az első szobatársamnak például egy kis köhögés miatt javasolták, hogy halassza el a műtétet, mert ők ezt felelősen, jó szívvel nem csinálnák meg pillanatnyi állapotában. Annyira, de annyira kivétel nélkül mindenki arra törekszik, hogy a beteg biztonságban és jól érezze magát, miközben a lehető legnyugodtabb, hogy egy hihetetlenül olajozott gépezet működik érdekeiben.
Az események pedig úgy voltak felépítve, hogy egy másodpercnyi időt se stresszelhessek azon, ami majd történik velem. Táskából kipakolás, értékek elzárása, nővérek bemutatkoznak, egyeztetjük ismét, hogy valóban én vagyok én és tényleg e műtét céljából vagyok-e itt. Levetkőzés, átöltözés, aneszteziológus ismét kifaggat, megnéz, nővér vénát szúr, infúzió folyik, operáló orvos jön, még egy utolsó rövid megbeszélés és tájékoztatás. Hamarosan a műtőben találkozunk felkiáltással indul tovább mosolyogva. És mosolygok én is! Műtét előtt ez nem kis dolog egy betegtől, pláne, hogy tudva tudom, az illető úr valóban a nyakamat akarja elvágni.
A higiéniáról már nem is beszélve (Képünk illusztráció – Fotó: Thinkstock)
Gurulós ágy jön, műtősfiú udvarias és segítőkész, flikk-flakk folyosókon át gurít, közben bájosan csacsog. Mire felfogom, hogy ez bizony már a műtő és a gyomrom tán görcsbe is rándulna, elveszítem tudatomat és eszméletemet. Nem várakoztattak, nem pakolgattak körülöttem, nem kellett számolgatnom száztól. Nemes egyszerűséggel míg az aneszteziológus ismét köszöntött és az arcát néztem, a vénakanülbe be is adta a jótékony tudathomályosítót.
A következő képem az, hogy a saját ágyamban ébredek. Nővérke simogatja a kezemet, hogylétem felől érdeklődik. Nem szédülök, nem vagyok rosszul, nem fáj sehol. Kéri, hogy amennyiben gondom lenne, csengessek neki. Ennek ellenére oly gyakran néz rám, hogy a csengő gombjára még csak gondolnom sem kellett, nemhogy megnyomni. Négy órával később nagymamatempóban ugyan, de saját lábamon állok, és közlekedem a nővérke kíséretében. Aztán nem sokkal később vacsorát hoz az ágyba, és egyezteti a másnapi menüt, mert ugye nem mindegy, hogy mit ehetek, de az sem, hogy pont ahhoz van-e kedvem. Egy eseménytelen éjszaka után, aminek legfőbb történése csak annyi, hogy a nővér igen gyakran néz be, reggel a sebészem köszönt, és nem csak én örülök neki, hanem ő is nekem.
Most már elárulom. Ez egy kétoldali pajzsmirigy-eltávolítás volt. Hétfőn 11-re mentem, két órával később megműtöttek, kedden lábadoztam, szerdán pedig szigorú instrukciók mellett, de délelőtt 10-kor hazaengedtek. Egyetlen negatív dolgot sem tudok mondani. Gyönyörű és apró lett a sebem, igazi mestermunka, nem fültől fülig tákolmány. Nem csak én, de a környezetem és családom is azt mondja, ez egy jó befektetés volt, és nagyon megérte az árát. Soha nem gondoltam volna, hogy kórházról és műtétről lehet teljes elégedettséggel nyilatkozni és az ott történteket ennyire pozitívan megélni. Tudom, hogy már-már perverz, de bármikor visszamennék a tapasztalataim után, ha az élet újabb beavatkozásra kényszerítene.
Kedves olvasó! Nem turkálok a zsebedben, és nincs jogom tanácsot sem osztani. A javaslatomat azonban saját kudarcaim után meg szeretném veled osztani. Ha megteheted, hogy válogass a kórházak és orvosok között, tedd meg! Ne hidd el egyetlen ember véleményét, kérdezz sokat, járj utána alaposan! Csak ez az egy életed van, nem mindegy, hogy mi történik veled! Téged is hazavárnak!
