– Kompenzálni akartál valamit?
– Valószínűleg. Másfél szobás lakásban nőttem fel, nagyon szerény környezetben. Apu géplakatos volt, anyu bőrdíszműves. Az udvarunkon filmet lehetett volna forgatni a magyar valóságról. Amikor húsvétkor eljöttek hozzánk locsolni a fiúk, szégyelltem, hogy nem férnek el. Csak később, az érettségi találkozónkon derült ki, hogy mindig hozzánk jöttek utoljára, mert nálunk érezték legjobban magukat. Miért is nem mondták ezt akkor…? A szüleim tüneményesek voltak. Nálunk nőttek fel a szomszéd gyerekek is. Nem tudtunk úgy elindulni az iskolába a húgommal, hogy anyu kedvesen ne kiáltsa utánunk: “Jó legyél!” Ha netán elfelejtette, képesek voltunk visszafordulni az iskola kapujából a jó szóért. Ma bőrművességet oktat egy speciális iskolában, és mindenki Panni mamának szólítja. Az a gyerek, akit mindenki deviánsnak tart, eljött hozzánk december 24-én délután, hogy boldog karácsonyt kívánjon a családnak és Panni mamának. Aztán hazament az alkoholista szüleihez.
– Neked sikerült kitörnöd.
– Tudod, ez úgy szokott lenni a hátrányos helyzetből indulókkal, hogy addig kompenzálnak, addig igyekeznek, amíg el nem érik a többieket. Aztán már nem is tudnak megállni. Márpedig, ha valaki, hát én hátrányos helyzetből indultam. Amikor nagy nehezen a világra jöttem, apunak azt mondták, nem sok esély van rá, hogy normális leszek.
– Jól melléfogtak! Mikor kezdtél el tévézni?
– Lehettem vagy tízéves. A tévé tudósított Bonyhád várossá avatásáról, és négyünket kiválasztottak az osztályban, mert olyan szépen tudtunk nevetni. A kamera előtt azonban úgy vonultunk, mintha citromba haraptunk volna. Még szerencse, hogy nem láttam magam, mert este vihar volt, és kiesett az adó. A második próbálkozás akkor történt, amikor már a Miskolci Egyetem színháztudományi szakára jártam. (Harmadszorra csak felvettek.) Vizsgaidőszakban hazamentem, és a barátnőm szólt, hogy menjek el hírt olvasni a frissen alakult helyi tévéhez. Onnan kerültem át Paksra. Az ott megforduló híres művészekkel mindig készítettünk riportot. Zoránnal többször is sikerült összefutnom, először az otthoni tévében, aztán Pakson. Sose felejtem el, ahogy biztatott: “Ezekre a szemekre emlékszem. Legközelebb Pesten találkozunk?” Pár év múlva a Reggeliben beszélgettünk.
– Volt még egy állomás, az MTV Híradója. Nem lehettet könnyű híreket olvasni, miközben folyton ott bujkált a mosoly az arcodon.
– Két évig csináltam, de egyre gyakrabban éreztem úgy, csak médium vagyok. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor az RTL Klub másfél évvel ezelőtt áthívott a Reggelibe. Péntek este még beolvastam a híreket, hétfőn reggel pedig már beköszöntem a kereskedelmi csatornán.
– Hogy történt pontosan?
– Úgy, hogy hétvégén elmentem egy médiabálba, ahova egyébként nem szoktam. Pakson természetes volt, hogy ilyen rendezvényeken ott a helyem, de ez a város más. Túl nagy, szövevényes… képtelen vagyok befogadni. Ha ide születtem volna, talán nem is találom meg az utamat, annyi itt az útvesztő.
– Nem is akarsz Budapesten gyökeret ereszteni?
– Amikor felkínálták ezt a munkát, éppen azon morfondíroztam, hogy haza kellene már menni. De erre az útra még kíváncsi voltam.
– Bejött?
– Szeretem. A munkát és a társaimat is. Novák úrról mindig tudom, mire gondol. Azzal is tisztában vagyok, hogy ugyanaz a közszolgálatiság vezérli, ami engem. Stohl Andrist is nagyon szeretem, nála érzékenyebb embert még nemigen láttam. Múltkor például azt mondja nekem: Úgy állcsúcson vágnálak! – Most miért? – kérdezem. – Mert már megint olyan jót kérdeztél! Hát ilyen a Buci. Így tudja kimutatni a szeretetét… Jólesik, amikor megállítanak az utcán, és köszönik, hogy a jókedvünkkel segítünk nekik élni!
– Ízlik a népszerűség?
– Csak ez a virtuális valóság zavar. Múltkor valaki bemutatott egy ismerősének: Na, itt az Évi! A férfi meg átnézett rajtam: Hol? Ez a kis gizda az a szép, a tévéből? Mások meg azt kérdezik, hát te ilyen kedveske vagy? Nemrég történt, hogy a barátnőm kisfia szörnyen félt a tévé előtt, hogy kijön a rajzfilmből a gonosz királynő. Hát hogy jönne ki, ez csak egy doboz, nyugtatgatta az anyja. Miért ne jönne? – szipogott tovább a gyerek. – A Barabás Évi is kijött!
