A Hősök Tere projekt osztotta meg Kamocsay Ákos borász történetét, akinek az életét egy addig számára teljesen ismeretlen autós mentette meg azzal, hogy kórházba vitte őt akkor, amikor szívinfarktust kapott a Szilágyi Erzsébet fasoron.
„Ennyit számít, ha bátran döntesz. Életeket menthetsz!” – írja a történet mellé a Hősök Tere projekt.
„2018. május 17. 16.00—16.30 között, csütörtök délután
Budapest II., Szilágyi Erzsébet fasor
A szokásos hétköznap délutáni csúcsforgalom. Az autók araszolnak, meglódulnak, megállnak, majd megint araszolnak.
Hazafelé tartok a belvárosból. Egyedül az autóban….
Egyszercsak furcsán érzem magam… Elkezd homályosodni a kép….
Egyre jobban. Hányingerem van, kiver a hideg veríték….
Egyre kevésbé látok, szédülök.
Meg kéne állni! De hol? Végül úgy érzem, nincs mese…..
Lehúzódok, amennyire lehet. Egy mellékutca kijáratának felét elfoglalom. Meg a főút felét is.
Még van elég tudatom ahhoz, hogy a vészvillogót bekapcsolom… Lehúzom az ablakot, hátha a friss levegő jót tesz.
Még látom, ahogy egy rendőrautó, miután kis »helyet« adtam, megkönnyebbülten gázt ad és elhúz mellettem. Majd az egész forgalom….
Már kicsit látok, de a »helyzet« nem sokat javul. Az ingem csurom víz, szédülök-szédülök.
Egyszer csak egy elegáns Volvo megáll mellettem, megállítva ezzel az egész forgalmat, lehúzza az ablakot, és átszól.
»Valami baj van? Segíthetek?«
»Nem vagyok túl jól, de mindjárt rendbe jövök. Menjen csak!« Szólok vissza….
De Ő nem megy! Elém áll az autójával, ugyanúgy elfoglalja a fél főutat, mint én. Kiszáll, odajön hozzám és rábeszél. Addig beszél a »lelkemre«, míg kiszállok, átsegít az autóm hátsó ülésére, beszáll hozzám, gázt ad, átvág keresztben a csúcsforgalmon, visszafordul négy sávon, és felvágtat velem a János Kórházba.
Megkeresi a kardiológiát, végigdörömböli az ajtókat, előkeresi az ügyeletes orvost, megvárja míg »jó kezekbe« kerülök, és elköszön.
Még hallom, amikor mondja: Majd visszasétálok. Nem probléma ez!Napokig nem tudom, ki volt a jótevőm. Ma már igen!
Egy nagyszerű ember, aki négy kisgyermek édesapja, designer.Ahogy írtam neki a kórházból, már rég nem gondoltam, hogy ilyenek is az emberek, mint Ő.
Hihetetlen hálás vagyok azért, amit tett velem-értem. A gyermekei biztos büszkék, hogy ilyen apukájuk van.
Visszaírt, hogy milyen örömet szereztem Neki, azzal amit írtam.
Ő meg talán egy új életet nekem. Infarktusom volt…”
