Julia Margaret Cameron 1815-ben született Kalkuttában, a Kelet-indiai Társaság egyik brit tisztségviselője, az alkoholista és szerencsejátékfüggő James Pattle (sokatmondó gúnyneve szerint India legnagyobb hazudozója) és az előkelő francia családból származó Adeline de l’Etang lányaként. Nagyapja, Ambroise Pierre Antoine de l’Etang még Marie Antoinette mellett szolgált apródként, majd a király testőrségének tagjaként, és úgy úszta meg a forradalmi vérfürdőt, hogy 1780-ban száműzték Indiába, állítólag valamilyen botrányos szerelmi ügy miatt; egy másik verzió szerint viszont a végsőkig kitartott királynéja mellett, és már csak akkor lépett le az országból, amikor minden kötél szakadt.
De Julia Margaret Cameronnak volt egy másik, sokkal híresebb rokona (egészen pontosan másodunokahúga), aki Virginia Woolf néven lett a huszadik század első felének talán legfontosabb írónője. Ugyan a Mrs. Dalloway, a Világítótorony és egy sor másik klasszikus szerzője nem ismerhette személyesen nagynénjét, egyik esszéjében mégis meleg szavakkal emlékezett meg róla. Ahogy írta: szépséges és temperamentumos nővérei (volt neki vagy hat) közül ő, a rút kiskacsa volt az egyetlen igazi tehetség. Ami bizonyára így lehetett, bár az is igaz, hogy sok időnek kellett eltelnie, amíg Julia Margaret Cameron tehetsége végre kibontakozhatott.
Julia Margaret Cameron a fia, Henry Herschel Hay Cameron fotóján (1870)
Miután apja imponáló kitartással halálra itta magát, a lány Franciaországba költözött, hogy ott fejezze be tanulmányait, majd hozzáment egy nála 20 évvel idősebb jogi szakemberhez, a hosszú, fehér hajával és hozzá illő szakállával leginkább egy kelta druidára emlékeztető Charles Hay Cameronhoz, és számos gyermekükkel (öt saját, öt örökbe fogadott) együtt Indiában éltek, egészen addig, amíg a férfi nyugdíjba nem vonult. A család ezután Londonba tette át a székhelyét, és a hosszas gyarmati elszigeteltség után a világvárosi pezsgésben az asszony, köszönhetően egyik nővérének, a divatos fővárosi szalont fenntartó Sarah Prinsepnek, élénk társasági életet kezdett élni, és több neves művésszel, többek közt Alfred Tennysonnal, a viktoriánus korszak ünnepelt költőjével is közeli ismeretségbe került.
„A szent család”
Azonban a valódi fordulópontot az jelentette, amikor 1863-ban, a 48. születésnapjára egyik lányától egy fényképezőgépet kapott ajándékba. Julia hamarosan a fotózás valóságos megszállottjává és egyúttal a 19. század legeredetibb látásmódú fotóművészévé vált, ami jó hírrel szolgálhat mindazoknak, akik úgy érzik, hogy már késő bármit is kezdeniük az életükkel. Mitológiai vagy szépirodalmi témájú, finoman allegorikus képeit rendszerint beburkolta valami homályos, túlvilági misztikum, aminek részben technikai okai voltak, mivel a nő előszeretettel kísérletezett a fényekkel és az élességgel, és utólag soha nem retusált, így az itt-ott álomszerűen elmosódott részletek és a hibák, foltok, karcok és egyebek éppúgy a kompozíció, a vízió részét képezték, mint a pazar jelmezek és a láthatóan nagy műgonddal megkoreografált jelenetek.
Lear szerepében Charles Hay Cameron
Többnyire kiterjedt rokonsága tagjait (elsősorban nőtagjait) kérte fel modellnek, akik örömmel pózoltak a gépe előtt akár hosszú órákon át; ilyen volt például az unokahúga (és Virginia Woolf jövendő édesanyja), az akkor még kamasz Julia Jackson, vagy jellegzetes megjelenésű férje, első számú muzsája, Charles, a nyugalmazott jogász, aki az Artúr-mondakör Merlinjeként és Shakespeare Lear királyaként egyaránt tökéletesen helytállt. A legnagyobb presztízsű megbízatását alighanem magától Tennysontól kapta, aki az Idylls of the King című, az Artúr-mondakört (mely téma rettentően népszerű volt akkoriban) feldolgozó kötetének illusztrálására kérte fel az asszonyt. Julia rendkívül komolyan vette a feladatot, és olyan ködös, varázslatos, történelem előtti fotósorozatot készített, mintha csakugyan Albionban járt volna, és nem a Wight-szigeten, a kerti tyúkólból kialakított stúdiójában.
Lancelot és Ginevra
A nő portréfotósként is ismert volt, és számtalan képet készített a viktoriánus kor nevezetes férfiúiról, többek közt Charles Darwinról, John Everett Millais-ról, Alfred Tennysonról, Robert Browningról és még egy sor nagy tekintélyű és karakteres arcszőrzetű úrról, de természetesen ezt a szakmát sem a konvenciók szerint művelte; hipnotikus erejű portréit elsősorban nem dísztárgynak vagy dokumentációnak szánta, hanem inkább modelljei művészi, illetve szellemi nagyságát igyekezett kihangsúlyozni.
Alfred Tennyson
Hívei mellett persze akadtak olyanok is (elsősorban a profi, iparos fotográfusok és némely fafejű kritikusok), akik nem egészen értették, hogy mi is ez a preraffaelita festészettel és a korai piktorialista kísérletekkel is rokon, de igazából semmihez sem hasonlítható műfaj, amit ez a középkorú, műkedvelő polgárasszony kitalált. Aktív karrierje alig több mint egy évtizedig tartott, mert 1875-ben családjával Ceylonra (Srí Lankára) költöztek, ahol gyakorlatilag teljesen felhagyott a fényképezéssel. Mivel valódi pályatársai vagy követői nemigen akadtak, munkássága ezután hosszú időre feledésbe merült, és a csak a 20. század közepétől kezdték el újra felfedezni, mint a fotóművészet hőskorának úttörőjét.
Prospero és Miranda
Julia jackson, Virginia Woolf édesanyja
„Én várok” – a képen Julia egyik unokahúga, Rachel Gurney
Jelenet az Idylls of the Kingből
képek: Wikipedia
