“Elegem van abból, hogy túl soványnak mondanak!”

Az, hogy a túlsúllyal szemben mindenki szemérmes – legfeljebb finom jelzésekkel illetik azt, akinek pár kilótól jó volna megszabadulnia – természetes. A soványakkal szemben viszont senkinek nincsenek gátlásai. A legtermészetesebben közlik, hogy az ember úgy néz ki, mint egy csontváz, de szinte nincs olyan hely, társaság vagy alkalom, hogy egy-egy viccesnek szánt megjegyzés ne hangozna el. Pedig ezek a szavak legalább annyira rombolják az érintett önbizalmát, ugyanúgy a lelkébe gázol minden egyes testsúlyára érkezett komment.

Legutóbb, immár sokadszor jelent meg olyan kutatási eredmény, mely szerint „a sovány nő kevésbé kívánatos a férfiaknak” – a hírt a Nők Lapja Café is közölte, ám a téma sokakat érzékenyen érintett. A vékony lányok élményeiből az derül ki, hogy lassan mintha fordulna a kocka: a közvélemény már nem a túlsúlyosakkal, hanem a született vékonyakkal szemben előítéletes.

„A napokban szintén nem éppen túlsúlyos anyukámmal tévedtem egy ruhaboltba, ahol még a legkisebb méret is nyilvánvalóan legalább két számmal nagyobb volt a nekünk szükségesnél – meséli Kriszta. – Az eladónő erőltetett kedvességgel megkérdezte, segíthet-e valamiben? Mi szinte egyszerre jegyeztük meg, utólag nyilván nagyon felelőtlenül, de finoman, hogy ezt a butikot biztos nagyméretűeknek találták ki. Mire az eladónő, levetve felragasztott mosolyát, felcsattant: nem a ruhák nagyok, maguk betegesen soványak! Mi kisomfordáltunk a boltból, de majd felrobbantunk a dühtől, legszívesebben visszaszóltunk volna a még molettnek is csak nagy-nagy jóindulattal nevezhető nőnek, hogy inkább fogyjon sürgősen, de tíz kiló alatt meg ne álljon… Mégis hogyan képzeli valaki ezt?”
Kriszta valóban nem mondható teltnek: 180 cm magas és 50 kiló. Neki azonban ez éppen megfelel. A környezetének viszont úgy látszik, nem. „Tökéletesen elegem van abból, hogy mindenki folyamatosan a molettség, kövérség védelmében szól, észre nem véve, hogy mennyit cikizik a soványakat – mondja Kriszta. – Mindenki pontosan tudja, hogy a férfiak ősidők óta ösztönösen, genetikailag a teltkarcsúbb nőket szeretik. Mégis minden cikk ezt hozza újra és újra nyilvánosságra. Belegondolt egyetlen, túlsúlyával küzdő nő is, milyen az, amikor a boltban az eladó azt mondja: nem a mi ruháink nagyok, maga extrém gebe? Hogy naponta kapja meg az ember, hogy adnék neked 10 kilót? Hogy mit ettél ma? Valamikor, valakitől kapott már egyetlen duci is ilyen direkt beszólást?”

„Én is a vékony nők táborát erősítem, ugyanis 163 cm vagyok és 46 kg. De nem azért, mert nem eszem, mert így jó nekem, hanem mert ilyen az alkatom! – írja egy kisgyermekes anya. – Szoptattam a kisfiamat, van mellem, van fenekem, nő vagyok. Szeretnék hízni, de az nem egyszerű. Nekem is elegem van abból, hogy lesajnálva néznek az emberek. Az is igaz, hogy ha elfogadnánk magunkat, akkor nem érdekelne, hogy más mit mond…” „Én mióta az eszemet tudom, ilyen vékony voltam – mondja egy olvasónk. – Három évvel ezelőtt csupán 45 kilót nyomtam. Engem egyébként nem zavar, hogy vékony vagyok, jól érzem magam a bőrömben, de a társadalom szemében csak egy pálcika vagyok. Emlékszem, gimiben volt, hogy megállítottak a folyosón és elkezdtek faggatni, hogy milyen érzés anorexiásnak lenni, miközben épp egy nagy szendvicset ettem. Az a baj, hogy sokan tényleg azt hiszik, csak azért, mert valaki vékony, akkor annak már biztos nem esik rosszul ez a sok szurkálódás.”
„Képzeld el, mit szólna valaki, ha lezsírdisznóznák! De anorexiásozni, piszkafázni, gebézni, elöl deszka, hátul lécezni azt lehet. Pedig ezek a megjegyzések is ugyanolyan bántóak” – csatlakoztak többen is.

„Már megint fogytál. Egyél már! Adok neked szívesen pár kilót. Meg tudom számlálni minden egyes csigolyád. Kilátszik a bordád!” – és sorolhatnánk a legegyszerűbb, napi megjegyzéseket, amik nélkül nem telik el sovány ember napja. A már megszokott téma az étteremben, hogy mennyi maradt a tányérjában, hogy mindenki árgus szemmel figyeli, mennyi fogyott a levesből, húsból, s ne hagyjon ott egy falatot se! Teljesen természetes reakciók, miközben az már nyilván mélységesen bántó lenne rászólni egy túlsúlyos emberre, hányadik tányér desszertet veszi el a svédasztalról, mennyit, vagy milyen gyorsan eszik. „A legdurvább, amikor az embert a párja piszkálja – mesél Pálma. – Velem megtörtént, hogy a pasim közölte, hogy volt már, hogy a bordáim láttán elment a kedve az egésztől, vagy mert épp félt, hogy összeroppant…”

A legelképesztőbb történetek sorát hallgathatjuk végig, ha erről beszélünk. A legerősebb talán az, amit egy anyuka osztott meg velünk: kisfia zokogva futott hozzá, amikor érte ment az oviba, szorosan magához szorította anyját és krokodilkönnyei között kérdezte: „Mami, ugye nem igaz, amit mondanak rád az oviban, hogy te nagyon beteg vagy, anorexiás, azért vagy ilyen sovány?”

Kevesebben akarnak hízni, mint fogyni, de a vékonyak számára ez legalább ugyanakkora gond, mint a túlsúlyosaknak a fogyás. S míg a fogyókúráknak se szeri, se száma, és legalább egy időre segítenek, addig a hízni vágyóknak sokkal nehezebb dolguk van – ez is tudományosan alátámasztott tény. A lakosság több mint 50 százaléka túlsúlyos vagy kövér. Talán az elhízás rohamos emelkedése, az, hogy az elhízás más, krónikus megbetegedések előidézésében szerepet játszik, magyarázhatja, hogy a soványság kérdése ritkábban kerül reflektorfénybe. Pedig ennek is ezer oka lehet.

Van, aki genetikusan képtelen a hízásra, van, aki a fogyókúrát viszi túlzásba, de sok esetben valós betegség van a háttérben. Pajzsmirigybetegség, emésztési zavar, anyagcsere-betegség, vese-, máj-, szív- vagy hasnyálmirigy-probléma, táplálékallergia és egy sor más magyarázat létezhet a „genetikai adottság” mellett. Ha egészségügyi probléma áll a háttérben, még inkább felmerül a kérdés: hogyan gondolhatja bárki is, hogy tökéletesen rendjén valóak a durva szavak, azt pedig talán senki sem hiszi komolyan, hogy ezekkel a szavakkal segíteni lehet…