Legutóbb egy főzőrandin vettem részt – inkognitóban. Jól szituált harmincasok, negyvenesek, akik miközben fánkot sütnek, jóízűen elcseverésznek a nekik szánt partnerekkel. A háttérben valaki éles szemmel figyel, és titokban keveri a kártyát. Egy modern kori kerítőnő.
Kár, hogy nem tudsz főzni!
Ahogy közeledik a főzőrandi időpontja, egyre idegesebb vagyok. Én a partin, a férjem meg otthon főzi a vacsorát. Gáz. De hát nekem ez a munkám! Most például beépülök.
Este hat óra. Szokásomtól eltérően pontos vagyok. Elegáns budai lakásétterem – ez most nagy divat. Gyertyafényes ebédlő, beljebb szupermodern konyha: két hosszú előkészítőasztal, középen beépített főzőlapok, körben kerek bárasztalok, székekkel.
Tízen-tizenöten már pezsgőznek körülöttem, ahogy nézem, csupa velem egykorú férfi és nő. Hál’ istennek! Oldódni kezd bennem a feszültség, és erős késztetést érzek, hogy a fotók 3D-s kiadásai után nézzek. „Nyugi, te csak ülj itt szépen! Majd a »bikák« közelebb jönnek…”
Tisztes őszes halánték, domborodó pocak. Engem keres? Még nem tudja, feleli a férfi, szája sarkában félmosoly. Bemutatkozunk, végigsöpröm a tekintetemmel. Az öltönye sportosan elegáns, kissé hányaveti, hamarosan kiderül, hogy öt nyelven beszél, van két kamasz gyereke, és két évvel ezelőtt elhagyta a felesége. Most a kamasz fiaival él. Meg a házvezetőnővel. Jól főz, rendes meg minden, de mégse feleség. Neki olyan kéne, akivel beszélgetni és utazgatni is lehet. Már nem hajt semmire, mindene megvan, egy kicsit élni szeretne, de ahhoz kellene valaki. Egy alkalmazkodó, édes kicsi nő. Jelentőségteljesen rám néz. Én sajnos nem tudok főzni, passzolok. Hm, kár! Egy éve az interneten talált egy lányt, az se jött be, sóhajtja, de a szeme derűs marad. Pedig bejárta vele a fél világot, mégis elment. A pénze persze kellett volna, tudja ő, de a gyerekeket képtelen volt elviselni. Pedig neki azok a legfontosabbak. Mindjárt indul is, néz rá az órájára, a tizenhét éves fia egyedül van otthon.
– Mondta neki, hová megy? – kérdezem.
– Persze – hahotázik –, mondtam neki, hogy azt csinálom, amit neki kéne!
A szerelem, szívás?
Lassan megkezdődik a fánksütés. Csöröge? Vagy herőce? Az asztalon krómozott tálakban a hozzávalók: liszt, szódabikarbóna, porcukor, tojás, libazsír.
A nők otthonos mozdulatokkal kötényt kerítenek, zsebre vágják a karkötőt, gyűrűt, és nekiállnak a tésztagyúrásnak. Átadják nekem a terepet.
A „kis macsó” – gondolatban így neveztem el a buli legsármosabb pasiját – azonnal letelepszik mellém. Együtt figyeljük a nőket. „Egész jó a felhozatal” – jegyzi meg. Ühüm, bólintok. „Még néhány rendezvény, és mindet feltérképezem. Lesz golfdélután, borvacsora, elutazunk a velencei karneválra, addigra remélem, bejön, akit kinéztem. Erika megígérte, hogy a kezemre játszik.” „Csinos?” – kérdezem kissé csalódottan. „Nagyon, az a harmincas lány a sarokban – fordul meg kilencven fokban. – Olyan a teste, mint a gepárdnak. Már decemberben, a mézeskalácssütésen összeismerkedtünk. Egy tízessel fiatalabb nálam, pont ilyet keresek. Gyereket szeretnék, családot.” „És a szerelem?” – vetem közbe. „A szerelem az én szótáramban azt jelenti, szívás – feleli őszinte szomorúsággal a hangjában. Most különösen hasonlít egy olasz amorózóra. – Ért egy nagy csalódás. A lánynak nem voltam elég jó, mert csak főiskolám van, ő meg orvos. Szakított velem. Kimentem külföldre vigasztalódni, voltam pincér, szakács, csak akasztott ember nem…”
Még fáj a szívem
Ideje nekem is kipróbálni a sütést. Magas, szép arcú, barna nő mellé állok. „Tudom ám, hogy ki vagy” – mosolyodik el. Egy pillanatra megáll bennem az ütő.
– Megkérhetlek, hogy ne mondd el senkinek!?
– Rendben. Azt hittem, csak nekünk, menedzsertípusúaknak ilyen nehéz párt találni. Aztán kiderül, hogy… De jó helyen vagy – nyugtat meg. – Erika egy igazi boszorkány! Addig keveri a kártyát, míg ki nem dobja az igazit. Három évvel ezelőtt ajánlotta figyelmembe egy ismerősöm. Elváltam, van egy tizenhárom éves fiam, sokáig minden energiámat a karrierembe öltem. Eleinte próbálkoztam az interneten, de kudarc kudarc után. A személytelenség megöli ezt a műfajt. Itt viszont nemcsak párt találsz, de társaságot is. Erika jól megrostálja a jelentkezőket, és te már csak azzal a néhány férfival találkozol, akivel, ahogy ő mondja, „összefésülhető” az életed. Mindenre figyel. Van-e gyereked, milyen a külsőd, az igényeid, az érdeklődésed. Nekem már volt egyszer szerencsém. Három évvel ezelőtt, a legelső mozizáson Erika mellém ültetett valakit. Azonnal tudtam, hogy kell nekem. Jó volt az illata, az érintése… Tavaly ősszel lett vége, ő lépett ki.
– Sajnálom.
– Hát még én! –sóhajt. – Rájöttem, hogy őelőtte nem is voltam szerelmes.
Nem adom fel!
– Ide nézz, megszületett Ákosék fia! – újságolja Erika, és a mobilja kijelzőjén mutatja a kisbaba képét. Ő hozta össze a fiút meg a lányt másfél évvel ezelőtt egy borvacsora alkalmával. Az első perctől fogva sejtette, hogy egymásnak vannak teremtve. Hetedik érzék, nem tudja, honnan örökölte. Végzettsége szerint vegyészmérnök lenne, de már tizennyolc éve kizárólag a szívek vegykonyháján sürgölődik.
Elejétől fogva inkább kerítőnőnek érzi magát. Valamiért fontos neki, hogy boldognak lássa a hozzá fordulókat, és miután nyélbe ütötte a házasságukat, később is figyelemmel kíséri őket. Tanácsokat ad, helyzetbe hoz, szálakat bogoz és gabalyít – nagyon élvezi. Nem kell hozzá más, állítja, mint emberismeret, meg egy kis jóakarat.
Vajon ő az igazi?
Kilenc felé már néhány pár üldögél a sarkokban. Ekkor szólít meg Rita, a harmincas „gepárd”. „Na, rátaláltál az igazira?” Persze, bólintok, többre is! Ezen jót nevetünk, most érzem magam először igazán oldottnak az este.
Ő már a múltkor is itt volt, bár nem igazán tetszett neki, akit a boszi ajánlott, meséli. Viszont volt itt valaki. Állítólag utána a pasi fel akarta venni vele a kapcsolatot, de a kerítőnő nem adta ki a telefonszámát: „Ez a lány nem hozzád való, komoly állása van, hülyén éreznéd magad vele!” Honnan tudja ez a nő, hogy mit érez az ember?
– Miért, te beleestél?
– Nem, de még bármi megtörténhet – kuncog sejtelmesen Rita.
– Miért itt keresel partnert ilyen fiatalon?
– Tudod, az egyetemen még olyan egyszerű volt ismerkedni. Szia, helló, megfoghatom a kezed? Aztán kilenc évig éltem együtt az egyik csoporttársammal, és mire vége lett, már más volt a világ. Rájöttem, hogy új fórumokat kell találnom az ismerkedésre. Járok táncolni, bárokba a haverokkal, de ezt is ki akarom próbálni, hátha… Egy barátnőm ajánlotta, azt mondta, a negyvenes férfiak ránk hajtanak, és nekem nincs ellenemre, ha valaki már befutott, egzisztenciája van.
– Közgazdászként jól élsz, nem?
– Éppen erről beszélek. Én már eljutottam valahova, de a velem egykorú fiúk még nincsenek sehol. Hozzám való pasit szeretnék.
– Ugyan, még bőven van időd! Bár, ami azt illeti, nekem a te korodban volt két gyerekem. Azóta felnőttek.
– Akkor neked meg már bőven van időd. Nem igaz? Mi vagyunk a két nyerő korosztály!
Ezen újra összenevetünk. Hát, tulajdonképpen…
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Meryl Streep: Lady vasból, a szíve aranyból
- Vajon ő az igazi?
- Hidegterápiával a fájdalom ellen
- Lenyúlhatja a páromat?
- Valentin vacsora a sztárbloggertől
- A lánykérés itt van a levegőben
- 6 kérdés a potenciazavarról
- Varró Dani: Misi és a fegyelem
- Dr. Vekerdy Tamás rovata: Segítség! Akaratos az unokám!
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
