A lombikprogram magánügy. Két ember magánügye. A megtermékenyítésre váró nőé, és a megtermékenyítést „végző” orvosé. Ebben a folyamatban a férfiakat lefokozzák. Mellékszereplők lettek a saját történetükben. Talán ez a fő oka annak, hogy nagyon sok pár útja – előbb vagy utóbb – a meddőségi centrumból a bontóperes tárgyalásra vezet.
Nincsenek pontos statisztikák arról, hogy vajon hány százalék végződik szakítással. Meglehet, ha lennének ilyen statisztikák, azt megismerve, sokan meggondolnák magukat. Noha nincsenek adatok, azt a párterapeuták beszámolóiból tudni lehet, hogy nemcsak a kudarcba fulladt próbálkozókra vár ez a sors. A válási rizikó hatványozódik minden „lombikos” párnál.
Programozott élet
A lombikprogram lényege: a számolás. A párok az első naptól kezdve számokba fojtva élik a mindennapjaikat. Pontosan ki kell számolni a termékeny napokat, statisztikát vezetni az aktuális hőmérsékletről, ennek alapján kikalkulálni a „legesélyesebb” órákat és még hosszasan sorolhatnánk…
Ez a – nevezzük nevén – módosult, jelentősen beszűkült tudatállapot önmagában is szorongáskeltő. Kapcsolat legyen a talpán, amelyet nem ingat meg ez a folyamatos esélylatolgatás! Akárcsak egy sportversenyen, a párok folyton-folyvást a „kijelzőt” figyelik. Nem véletlen, hogy sok lombikos nemes egyszerűséggel csak „akadálypályának” nevezi a procedúrát.
Aligha meglepő tehát, hogy a próbálkozók egy speciális „teljesítménykényszerként” élik meg ezt a gyakran évekig tartó időszakot. Az is viszonylag természetes és általános, hogy ez az amúgy eleinte konkrét helyzetekben megjelenő rossz érzés egy idő után – ronda szakkifejezéssel élve – „generalizált szorongássá” növi ki magát. Ennek a legfőbb jellemzője, hogy közvetlenül nem kapcsolódik bizonyos élethelyzetekhez, hanem állandóan jelen van, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással megkeserítve az érintettek mindennapjait.
Megfigyelhető, hogy ez az általános szorongás a lombikprogramot követően sem múlik el. Azoknál a pároknál, akiknél sikeres volt az eljárás, a várandósság idejére, majd a szülés utáni időszakra húzódhat át ez a kellemetlen és igencsak romboló lelki állapot. Ám a „gyerektelenül” maradt résztvevők sem szabadulnak egykönnyen. A pszichológusok szerint a szorongásos problémák hátterében gyakran „felbukkan” egy korábbi, mesterséges megtermékenyítésben való részvétel. Nemtől és kortól függetlenül.
Női szakasz
A meddőségi centrumok honlapjai önmagukért beszélnek. Csak figyelmesen kell tudni olvasni a sorok között. Általában minden van ott, amiről a laikusok joggal hiszik, hogy fontos: leírások, rajzok, diagramok, sőt még élménybeszámolók (blogok) is. Valami azonban a legtöbb helyen hiányzik. Pontosabban valaki: a férfi. Ők valahogy lemaradtak ezekről a tájékoztatókról. A férfiakra ezúttal „említésre sem méltó” statisztaszerepet osztottak. Beleszólási joguktól látványosan megfosztva.
Kapcsolat legyen a talpán, amelyet nem ingat meg ez a folyamatos esélylatolgatás (Fotó: Thinkstock)
Tévedés azt hinni, hogy ez a mellőzöttség csak a passzivitásba kényszerült apuka-jelöltekre van rossz hatással! Az eljárásban főszereplővé avanzsált nőknek talán soha, semmikor nincs akkora szükségük a párjukra, mint ezekben a hónapokban, években. Nincs az a támogató szakmai közeg, empatikus orvos és kedves személyzet, amely pótolni tudja azt, amit csak a férfi, a párja tud megadni a lombikos nőnek. A férfiaknak viszont most nem osztottak lapot. Már az elején tudtukra adják: ha „a mór megtette kötelességét, a mór távozhat”.
Majd elválik
Kiszolgáltatottság. Ez az érzés, amelyet kivétel nélkül mindenki átél, aki belevág a mesterséges megtermékenyítés procedúrájába. Diplomás és fizikai munkás, gazdag és szegény egyaránt ugyanazt éli meg és át. Nincs különbség. Abban a percben, amikor elindul a folyamat, egyik fázist követi a másik, egyik vizsgálat a másikat. Nincs megállás. Az érintettek egy idő után kezdik úgy érezni magukat, mintha egy sajátos, futószalagon végzett emberkísérlet részesei lennének.
Furcsa paradoxon, hogy miközben a lombikprogram célja, hogy két ember végre kezében tarthassa a szerelmük gyümölcsét, addig éppen ez a két ember gondolja azt mindvégig, hogy velük senki nem foglalkozik érdemben.
Miközben a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozók tudják, milyen fontos (volna) a kezelésben résztvevők folyamatos mentális támogatása, erre mindmáig nem igazán figyelnek. Pedig nyilvánvaló tény, hogy nemcsak a folyamatos lelki terhelés okozhat szélsőséges pszichés megnyilvánulásokat, hanem maga a kezelés is.
Az eljárás során alkalmazott hormonkészítmények önmagukban is képesek depresszív tünetek kiváltására. Ehhez még társul a kényszerű elszigeteltség érzése (elvégre a férfiak ki vannak zárva) és a kiszolgáltatottság. És ha mindez nem volna elegendő, a meddő pároknak számolniuk kell a szűkebb-tágabb környezetük valós vagy vélt „ítéletével”. Mindez bőven elegendő ahhoz, hogy megingassa az amúgy erősnek gondolt kapcsolatot. A lombikprogramban résztvevő házaspárok közül nagyon sokan a meddőségi centrumból kisebb-nagyobb kitérők után a bontóperes tárgyalásukon találják magukat.
Az érintettek egy idő után kezdik úgy érezni magukat, mintha emberkísérlet részesei lennének (Fotó: Profimedia, BSIP)
Sajnos egyes orvosi eljárások természetes velejárója a személytelenség. A meddőségi centrumokban dolgozók – tudatosan, avagy ösztönösen – igyekeznek optimálisnak tűnő távolságot tartani az érintettekkel. Ez a látszólagos ridegség nem(csak) az empátia hiányára utalhat, hanem leginkább arra, hogy ha az orvos túlságosan bevonódik, a lombikosokkal együtt éli meg a sikert és a kudarcot, az a segítő munka rovására menne. Valóban, gyakran hárul a specialistára a feladat, hogy közölje, ha nincs esély. Ezt az információt szerencsés mihamarabb tudatni és tudatosítani, mivel a késlekedés jelentős fölösleges fizikai, lelki és anyagi áldozatot követel a „remény rabjaitól”.
Amikor jó, ha kegyetlen az orvos
Imáinkba foglaljuk az orvos nevét, aki anno, kíméletlen őszinteséggel tudatta velünk, hogy mindketten meddők vagyunk – emlékszik vissza a negyvenes nő. – Behívott a szobába, még csak udvarias sem volt. Minden kertelés nélkül belemondta az arcunkba. Leforrázott minket. A párom meg akarta ütni, alig bírtam visszatartani. Látva a kétségbeesett ingerültségünket, némileg megkegyelmezett. Műmosolyt erőltetett az arcára és lassan, tagoltan beszélve elmagyarázta, hogy persze van más választásunk, folytathatnánk, reménykedhetnénk, húzhatnánk egymás idejét és idegeit. Próbálkozhatnánk. Kétszer, ötször, tízszer, akárhányszor. Mehetnénk máshova, kezdhetnénk elölről az egészet, vásárolhatnánk további időt és reményt. Rajtunk múlik. Ő csak tájékoztathat. Ez a legtöbb, amit tehet értünk. Nem hittünk neki. Másodvéleményt kértünk egy osztrák klinikán. Megerősítették a diagnózisát. Mindez most tíz éve történt. Ha nem lett volna ennyire „kegyetlen” az orvos, akkor mi már nem lennénk együtt – teszi hozzá.
Az őszinteség, a páciensek partnerként való kezelése sajnos nem jellemző attitűd. Mondhatni, kivétel. Az általános hozzáállás más. A centrumokban az a gyakorlat, hogy a pácienseket (nem a párokat!) a lehető legtovább bent tartják a kezelés folyamatában. Teszik ezt első sorban presztízsféltés és a minden más érdek felett magasló orvosi sikerorientáltság miatt.
Persze, más volna a helyzet, ha a férfiakat nem zárnák ki a program elején. Bizonyított tény, hogy az apuka-jelöltek kevésbé érzelmi, inkább praktikus megközelítésben viszonyulnak a folyamathoz. Azáltal, hogy őket „zárójelbe teszik”, nincs, aki okvetetlenkedne, visszakérdezne, netán gyanakodna. Így legfeljebb közvetett információik vannak arról, hogy hol is tartanak. Az intézetek ezáltal biztosak lehetnek abban, hogy az érintettek a lehető legtovább maradnak.
Azt hihetnénk, hogy ez a szomorú vég csak a sikertelen párokat veszélyezteti. A valóságban azonban más a helyzet. A lombikprogram önmagában az egyik legerősebb válási rizikófaktor, függetlenül annak eredményességétől. Nincs recept arra, hogy miképp lehet kivédeni a kezelés kapcsolatgyilkos hatását. Legfeljebb van néhány dolog, amelyre érdemes figyelni. Célszerű végig gondolni, majd beszélgetni arról például, hogy miért is akarnak gyereket és egyformán erősen akarják-e. Bármennyire nehéz is, de meg kell próbálni elképzelni, hogy néznének ki a hétköznapok vagy az ünnepnapok gyerekkel és anélkül.
Ezek a gyakorlatok sem garantálják a holtomiglan-holtodiglant, de talán alkalmasak arra, hogy segítsenek tudatosítani, hol is vannak azok a bizonyos taposóaknák. Még az is megtörténhet, hogy egy-egy ilyen alkalommal derül ki: mindaddig egy idegennel éltek együtt.
