Egy magát családbarátnak nevező atlantai pizzéria ugyanis tisztelettel megkéri a szülőket arra, hogy síró gyermeküket az étterem falain kívül helyezzék el. Ahol a gyermek kedvére kiríhatja magát úgy, hogy közben egyetlen vendég előételének élvezetébe sem rondít bele. A kérdés már csak az, hogy vajon a síró „bűnös” a világfájdalom kitombolása után visszatérhet-e vagy végleges búcsút kell vennie az étteremtől. És vajon van egy sírásmérő, ami jelzi, hogy mi számít túlozott sírásnak?
Legalább a főétel alatt bírd ki sírás nélkül!
Egy hároméves gyereknek vajon hogy mondja meg az ember, hogy most ne sírj kérlek, mert apád csak forrón szereti a pizzát, és ha most ki kell menni megvigasztalni, akkor csak langyos, kiszáradt tetejű marad az asztalon? Vagy azt gondolja az étterem vezetősége, hogy előre ki lehet számolni, hogy egy gyerek mikor sír? Akkor inkább vállalja be, hogy teljesen kitiltja a kicsiket az étteremből, amit aztán a családok – különösen, ha a kedvenc helyükről van szól – megpróbálnak benyelni. De ez a félmegoldás sem a családdal, sem a gyerekkel, sőt a vendégekkel szemben sem fair. Persze, nem mindig kellemes az efféle gyerekzsivaj, de hát természetes viselkedése a kicsiknek és nem valószínű, hogy bárki szeretné végignézni, ahogy egy síró, elkeseredett gyereket kivezettetnek, azt éreztetve ezzel, hogy a sírás bűn.
