Pedig az irodalom mindannyiunkról szól, még a könyveket sóhajtozva félretoló kiskamaszokról is – Jámbor Judit prózaíró-magyartanár és Nógrádi Gábor író, sok népszerű gyerekkönyv szerzője is ezt állítja.
Ne tantárgyat, hanem témát tanítsunk!
„Nagyon sokat hezitáltam annak idején, hogy szeretnék-e egyáltalán tanítani – meséli Judit. – Számomra az irodalom mindig nagyon fontos dolog volt, igazi gyönyörűségélményt adott, és nem tudtam, hogy ezt meg lehet-e osztani másokkal. Aztán az évek során megtapasztaltam, hogy igenis lehetséges!
Egy szerzőt vagy művet nagyon sokféle szempontból meg lehet közelíteni, attól függően, hogy az adott osztály épp mire fogékony. Vannak, akik a nyelvi játékokra vevők, mások észreveszik a ritmikát, és az varázsolja el őket. Van, aki szeret megfejteni régi nyelvezetű szövegeket, mintha rejtvény lenne. Most olyan osztályom van, akik a dramaturgiai elemekre érzékenyek. Csak rá kell bíznom magam a gyerekekre, és ők megmutatják, hogyan érdemes velük dolgozni.
Olyan is előfordul időnként, hogy a diákok hoznak be egy dalszöveget, és azzal kezdünk el dolgozni. Ehhez kapcsolódva én már tudok mutatni neki kortárs irodalmat, és elindulhat egy beszélgetés, hogy ezek a szövegek mennyire szólnak rólunk. Ha meginognék abban, hogy az irodalomnak ma még van-e bármilyen szerepe, akkor csak bemegyek órát tartani, és a diákok rácáfolnak a kétségeimre.”
Nógrádi Gábor azt mondja, a magyaróráknak az életről kell szólniuk: olyan helyzetekről, élményekről, amelyek a gyerekek számára ismerősek, és ezen keresztül aztán már könnyebben felismerik, ha egy vers vagy novella is erről szól. Ráadásul egy-egy mű kapcsán sok olyan téma is érinthető, amely már messze túlmutat az irodalomórán.
Nógrádi Gábor (fotó: nogradi.hu)
„Egy szerelmes verset elemezve nyíltan lehet beszélni a költői eszközökön túl a szerelem biológiai késztetéseiről is, arról, mi is az, ami teljesen felkavarja az embert, az ösztönökről vagy a pszichológiai háttérről.
Mikszáth művein keresztül érinteni lehet, milyen az, ha az ember nem tudja eltartani a családját, és emiatt súlyos döntésekre kényszerül. Ez már nemcsak irodalom, hanem közgazdaságtan, matematika és etika is, ugyanazon tanórán. És mindez benne van egyetlen műben!
Itt már nem számít, hogy ki milyen tanuló, mert olyan alapélményeket érintünk, amelyeket mindenki ismer, és tud hozzá kapcsolódni. Az a logika, hogy tantárgyakat tanítsunk, alapvetően rossz: témákat és tapasztalatokat kellene tanítani.”
A tanítás alkotás?
Jámbor Judit szerint a tanítás és az írás sok mindenben hasonlít egymáshoz: „Kell egy olyan állapot, hogy ne csak a témát tartsam szem előtt, hanem akarjak valamit alkotni a gyerekekkel közösen egy-egy mű kapcsán. Ez is ihlet, hiszen teremtés, újraalkotás történik. Hasonló ez az állapot ahhoz, mint amit a szerző élhetett át, amikor a mű keletkezett. Ha ezt sikerül elérni, akkor ebben a felfokozott érzelmi állapotban könnyebb tanulni, és később majd egyszerűbb lesz előhívni is a tanultakat.”
Ezt a véleményt Nógrádi Gábor is osztja: „Egy dolgot várok el egy tanártól: amikor beszél, a mondandóját izzítsa át a saját életével, legyen hiteles! Mondjon olyan példákat, amiket átélt, vagy amelyek rá is nagy hatással voltak! A gyerek érezni fogja, hogy ez nemcsak tananyag, hanem lélek van mögötte, és nemcsak megérti és megtanulja, de hinni is fog benne.
Az írással sincs ez másképp – fűzi hozzá. – Nem tudok és nem is akarok olyat írni, ami engem untat. Ha valami már írás közben nem érdekel eléggé, akkor a felénél abbahagyom. Nemrég megjelent egy könyvem, a Lángoló nyaram, ami kamaszoknak szól, és sok olyan fontos kérdéssel foglalkozik, amit nekem annak idején senki nem mondott el. Miközben írtam, úgy éreztem, hogy na most, végre ezeket elmondom, és akkor az olvasók nem kerülnek olyan helyzetbe, mint amilyenbe én kerültem amiatt, hogy nem tudtam eleget arról, hogyan működik például a testi szerelem, vagy hogy a származási különbségeket hogyan lehet kezelni. Ez fűtött, és a visszajelzések alapján a szenvedély átsüt a könyv lapjain is.”
Az író is ember
„A kortárs irodalomnak – mondja Judit – a könnyen érthető nyelvezeten túl megvan az a varázsa is, hogy személyesen kapcsolatba lehet lépni a szerzővel. Vannak író-olvasó találkozók, de sok szerzőnek van saját közösségi oldala is. Én a személyes találkozásban jobban hiszek, az ott feltett kérdések sokat megmutatnak abból, hogy ki mit lát meg valójában a leírtakból.
Ez a fajta kommunikáció a gyerekek számára is élővé teheti az irodalmat: az író már nem csak egy szakállas bácsi egy festményen, hanem lehet neki írni, és válaszol is, figyelni lehet, mit lájkol, milyen képeket tesz ki az oldalára.
A személyes ismeretség érzése pedig a műveket is közelebb tudja hozni.”
Még sportolni is szoktak. Jánosi Zoltán irodalomtörténész (középen) fut a Költők futása című rendezvényen (Fotó: MTI/Mohai Balázs)
Ő maga ugyanakkor nem tartja fontosnak, hogy a saját műveit megmutassa a diákjainak. „Ezt igyekszem elválasztani a munkámtól: a diákoknak nem mondom el, hogy írok. Van, aki felfedezi, persze, de az órákon nem ez a fontos, hanem hogy együtt fedezzünk fel valamit. Itt én csak közvetítő vagyok, ha előtérbe tolnám magam, megtörne a varázs. Ha valakit nagyon érdekel, úgyis megtalálja a könyveimet később.”
„Minden író-olvasó találkozón nagyjából ugyanarról beszélek – mondja Nógrádi Gábor. – Tehetségről, a művészetek lelki hatásairól, az összefüggésekről, amiket egy-egy művön keresztül megláthat az ember.
Képtelen vagyok rávenni magam, hogy a könyveimről beszéljek, pedig elvileg azért vagyok ott, hogy azokat adjam el. De mit csináljak, ha maguk a könyvek nem érdekelnek annyira, mint az, hogy azokon keresztül mi mindenhez lehet kapcsolódni! És ez a szenvedély elragadja a gyerekeket is.
Az író-olvasó találkozók persze fontosak, de a találkozás valójában már sokkal korábban megtörténik. Az igazi kapcsolat a könyvön keresztül köttetik meg az alkotó és a befogadó között, és a személyes találkozásnak is akkor van értelme, ha már van közös téma. A könyveimen keresztül kétmillió emberrel kerültem kapcsolatba eddig, személyesen nagyjából ötvenezerrel.
A találkozók néha azért fontosak, hogy kézzelfoghatóvá tegyék az irodalmat a gyerekek számára. Az egyik ilyen alkalommal egy kisfiú nagy kerek szemekkel nézett rám: »Tényleg írónak tetszik lenni? Én azt hittem, hogy már minden író rég halott!« Az nem baj, ha a gyerekek rájönnek, hogy az írók is teljesen átlagos emberek, bárki lehet író, akár még ők maguk is, ha éppen ahhoz van tehetségük.”
Kis pillanatokból nagy csodák születnek
„Voltak nekem is olyan tanáraim, akikre szeretettel emlékszem, sokat adtak ahhoz, akivé később váltam – idézi fel Nógrádi Gábor. – Az egyikük egy építész volt, aki először vitt el irodalmi estre, ő mutatta meg nekem, milyen egy jó vers. Az általános iskolában pedig volt egy magyartanárom, aki érzelmileg volt hozzám nagyon közel. Nem a tananyag az, amire emlékszem, hanem a személyiségük.
A tananyagot bárki le tudja adni, de ez nem elég ahhoz, hogy a gyerek valóban tanuljon is valamit. Minden sikeres tudós, híres kutató mögött valahol ott áll egy tanár, aki motiválta, támogatta akkor is, amikor más nem hitt benne. Ezek maradnak meg, nem a bemagoltatott évszámok és tételek.
Egy szoros, szeretetteli kapcsolat kell, és akkor a diák bármit megtanul a tanára kedvéért!”
Jámbor Judit is azt mondja: vannak megmagyarázhatatlanul szép pillanatok: „Volt egy diák egyszer az egyik csoportban, aki soha nem olvasott semmit, szörnyű indulatkezelési problémái voltak, nagyon nehéz volt vele. És akkor teljesen váratlanul beleszeretett egy órán tizenkettedikben Radnótiba. Nem azt mondom, hogy pontosan értette az olvasott szavakat, mert az ő verbalitása nem volt azon a szinten, de valami mégis megfogta. Azóta már rég leérettségizett, de néha még mindig ír nekem, és emlegeti Radnótit. Ezek nem tervezhető dolgok, de pont ez a varázsa: hogy bármikor megszülethet a csoda.”
Nyitókép: Az első POKET- automatából vásárolt könyveket olvassák fiatalok a Madách téren. Az automatából okostelefon méretű zsebkönyvek, kortárs és klasszikus irodalmi művek vásárolhatók. (Fotó: MTI/Mohai Balázs)
