 |
Asszony volt, a hátrakötött rózsás kendőjéből erre lehetett következtetni. De meg a szeme járásából is. Úgy villant az, mint egy asszonyé. Leányoké nem villan úgy, nem tudnak még azok annyit, hogy csak úgy villogtassák a szemüket. Elém áll, néz mosolyogva, bizalmasan, mintha régi pajtások lennénk, s beszélni kezd ékes szóval.
– Naccsága, ne küldjön el, ne hessegessen messzire, ne tébláboljon innen odébb, mint ez a sok ember itt mellettünk. Ne tétovázzon, mert elhajtja, eldobja a szerencséjét. Akkor aztán hol keresi. S mondok egy jó tanáccsal: ne higgyen rosszat, aki rosszat hisz, beválik annak az…
Hirtelen elhallgat, figyeli a hatást. Láthatta, élénk érdeklődéssel kísérem a szövegét. Ha őszinte vagyok, több volt ez részemről, mint figyelem. Lenyűgözött a nefelejcsszemű cigányasszony “profizmusa”, egymásból folyó, jól szerkesztett mondatai, az a mód, hogy – pályatársaival ellentétben – ő nem volt erőszakos, mégis fogva tartott. Fogva tartott a szeme.
Néztük egymást. Most karjára vette a szatyrát, és szabaddá lett egyik kezével megfogta a vállamat.
– Ha nem is hiszi el, azért megmondom, mi vár magára. Akarja?
Mondom, hogy akarom. Meg azt is mondom neki, ha nagyon rosszra számíthatok, azt inkább hallgassa el.
Összecsapja a kezét.
– Jajjajjaj! Nem lehet ám a sorsot becsapni! Az olyan, mintha magát csapná be…
– Nem kell mást mondania. Csak ne mondja el a rosszat…
Elkerekedik a szeme.
– Hát akkor mire kell a jóslás?
– Nem kértem… nem én kerestem, maga jött az utamba.
Hátralép, megnéz, mintha először látna.
– Azt mi nem tudhatjuk, hogy kinek volt velünk terve…
Nézek a nefelejcskék szemekbe. Érthetünk mi valamit abból, hogyan kereszteződnek az utak. Ki által jönnek létre a találkozások… Lehet, hogy elég elfogadni utak és találkozások kockázatát…
A szatyor újra a karjára kerül. Mosolyog biztatón.
– Akkor kitéphetem három haja szálát?
Bólintok, hogy igen, mire határozott mozdulattal a fejemhez nyúl, s már az ujjai között göndörödik a jóslás kelléke.
– Tekerje egy papírpénz köré a hajszálakat. Jó szorosra. Sodorja össze a pénzt, úgy.
Vaskos kis tekerccsé sodrok egy ötszázast, köré tekerem a hajszálakat…
– Most kívánjon három dolgot! – hallom az utasítást. Visszakérdezek.
– Legyen három kívánságom?
– Éppen három. Mint a mesében.
Lázasan hajkurászok a vágyaim között. Hiába, nem jutok egyezségre. Megvonom a vállam. A nefelejcskék szemek most nem mosolyognak. Várnak.
– Akkor én megmondom. Az első hajszál: Nagy utazás vár magára. A második hajszál: Jó hírt kap…
Elhallgat. Nem szól többet. Elkap a mohóság.
– És a harmadik? A harmadik hajszál?
– Nem látom jól. Azzal várni kell…
Visszaadja a betekert ötszázast.
– Nem – mondom – tartsa csak meg!
Nem tiltakozik, elrakja a szatyor mélyire.
– Mi a maga keresztneve? – kérdezi.
– Erzsébet – mondom. – Hát a magáé?
– Zsuzsánna.
***
A találkozás után nem sokkal, tengeren túli utazásra hívtak. Ott messze, a távoli kontinensen tudtam meg a hírt, hogy újabb kisgyerek készülődik a családba… A harmadik hajszál? Arról nem beszélt Zsuzsánna.
