„15 éves fiam osztálytársa és legjobb barátja a nagymamájával él. A családot az anya már a gyerek kiskorában elhagyta és külföldre költözött, az apa új családot alapított, ahol, ha jól tudom, már három féltestvér van. Fiam elmondása szerint a barátja úgy került a nagymamához, hogy »kibírhatatlanul undok« volt a mostohával, és »utálta« az ott született első kisgyereket. 9 éves volt, amikor az apjával együtt úgy döntöttek, hogy jobb lesz neki az őt egyébként imádó és kényeztető nagyszülőnél, aki szintén örült. (A nagymama az anya édesanyja. Ő sincs jóban a lányával, aki vele se tart kapcsolatot, őt se látogatja.) De most már jó pár éve a nagymamával is nehéz a helyzet, mert a kamaszodó fiú »engedetlenségeit« és szemtelenségét nem tudja elviselni. Azért vázolom fel ilyen részletesen a hátteret, mert nehéz kérdést szeretnék feltenni. A fiamtól tudom, aki ugyan nagyon titoktartó, de ez őt is feszültségben tartja, hogy a barátja már régebb óta gyakorta beszél az öngyilkosságról. »Mert az mindent megold.« Az utóbbi időben többször említette, hogy »közeledik az idő«. A fiam tőlem kérdezte, hogy mit csináljon. Én pedig azt kérdezem, hogy ezek csak szavak, amelyek a kamaszkori indulatból fakadnak, vagy komolyan kell őket venni, valódi szándék állhat-e mögöttük, és akkor mi a teendő?
A fiam felvetette, hogy a barátja költözzön hozzánk, az ő szobájába. Mi ez elől nem zárkózunk el, de nehezen tudom elképzelni, hogy mit szólna ehhez a nagymama és az apa.”
Szavak…
A szavakat komolyan kell venni, a tettek mögött indítóként mindig először a megfogalmazott gondolatok, a szavak jelennek meg. Igaz, hogy a kamaszkorban ennél sokkal rendezettebb családi viszonyok között is megjelenhet – sőt gyakran megjelenik – a képzetáramlásban az öngyilkosság gondolata. („Nem értem magam”, „mi történik velem”, „ki vagyok én?”, „életképtelen vagyok”, „engem senki nem szeret – és én se szeretek senkit”, „ronda vagyok”, „hülye vagyok”, „nekem semmi se sikerül(het)” – ilyen és hasonló gondolatok kavargásából bukkan mindig újra elő a „legfeljebb öngyilkos leszek” önvigasztaló (!) gondolata.)
Persze a fiúnak minden oka megvolt annak idején a „kibírhatatlan undok”-ságra, hiszen anyja otthagyta, és ezt is a mostohán verte le, akinek gyerekét persze irigyelte, mint ahogy az is természetes, hogy a nagytestvér a teljes családban is „utálja” a betolakodó kicsit (amellett, hogy ki nem nyilvánítva szereti is őt). A kilencedik életév amúgy is kritikus korszak – Mérei szavával „a metafizikus nyugtalanság” időszaka –, afféle korai kamaszkor, nem csoda, hogy ekkor került sor az átköltözésre. A nagymama pedig az anya édesanyja, ez is előbukkanhat, és valószínűleg itt sem volt minden rendben annak idején… A kamaszodó fiú pedig természetesen szemtelen és „engedetlen”, amit a mindennapi életben, az állandó együttélésben egy nagymamának nehéz elviselni. A szavakat tehát komolyan kell venni mint a tettek indítóit. Úgy gondolom, hogy a két barát közötti kellő előkészítés után – amikor is a fia elmondja, hogy őt aggasztja ez a gondolat, és szeretné, ha hárman, magával együtt beszélgetnének erről – sor is kerülne egy közös beszélgetésre. Az ilyen beszélgetésben semmi zseniálisat nem kell mondani, nem kell vigasztalni – az olaj a tűzre –, nem kell tanácsot adni, meghallgatni kell. Megszellőztetni, kimondani a témát – a tabusítást (a titkot) megszüntetni. Aztán fel lehet vetni az átköltözés gondolatát is, de világossá kell tenni, hogy ehhez arra is szükség van, hogy egy négyes beszélgetésben a fiú apja is elmondja a véleményét, hiszen feltehetőleg ő a gyerek gondviselője. (Persze azt is tudhatjuk, hogy ebben az életkorban már a hatóságnak, a hivatalnak meg kell hallgatnia a gyereket is, és tekintetbe kell vennie a véleményét.) Ha sikerülne közösen valamiféle döntésre jutni – ami egyáltalán nem kizárt –, akkor a nagymamát talán együtt lehetne felkeresni, akinek lehet, hogy ez a megoldás megkönnyebbülést jelentene, és nem a kapcsolat megszakadását, hiszen unokája járhatna hozzá továbbra is, mondjuk az általa bizonyára szívesen főzött vasárnapi ebédekre (esetleg a maguk fiával együtt). Persze ez nem jelenti az összes probléma megoldását, a képzetáramlás nehezen változik, de a helyzet lényegesen kedvezőbb lehet, és megvalósul a legfontosabb: valakihez, valakikhez tartozni, akiknek fontos vagyok, akik figyelnek rám. Bárcsak az élet más területén is komolyan vennénk a szabályt: a szavak tetteket indíthatnak, a szavakra figyelni kell.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- D. Tóth Kriszta: Nősül az öcsém!
- A testvérek hatása a személyiségre
- Varró Dani: Misi következtet
- Rendezz te is garázsvásárt!
- 3 laktató fogás zöldségekkel
- Öngyilkosság kamaszkorban?
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
