Az 1948 és 1971 között futó Ed Sullivan Show az Egyesült Államok legnépszerűbb heti tévéműsora volt, egy igazi professzionális szórakoztatóipari gépezet, amelyben egymást taposva tülekedtek a kor népszerű sztárjai és kipróbált előadóművészei: Elvis Presley és a Supremes eljátszották a legfrissebb slágereiket, Maria Callas a Toscából énekelt, Breki béka zongorázott, Burt Lancester és Tony Curtis filmjeleneteket adtak elő, Bob Hope vicceket mesélt, de lépett fel itt balerina, tányérpörgető zsonglőr, hasbeszélő és görkorcsolyázó csimpánz is, tehát gyakorlatilag bárki, aki legalább három percre le tudta kötni valamilyen produkcióval a nézők figyelmét. 1964 februárjában pedig ebben a műsorban mutatkozott be először az amerikai közönség előtt a Beatles, és tényleg nem túlzás azt állítani, hogy az az egy adás örökre megváltoztatta a popzenét.
Szóval az Ed Sullivan Show egyet jelentett a minőségi családi tévézéssel, a gondtalan kikapcsolódással és a kellemes szombat estékkel. Legalábbis többnyire. Az 1956. május 27-ei epizódban ugyanis a durván faragott arcú, de mindig elegáns névadó-műsorvezető valami olyat mutatott, amitől szabályosan sokkot kapott a fél Egyesült Államok; és ebben egy honfitársunk volt a segítségére.
Ed Sullivan és a Beatles (forrás: Wikipedia)
Pontosan egy héttel korábban, május 20-án az amerikai légierő egyik gépe ledobta az első hidrogénbombát a Bikini-atollnál, ami megint újabb szintre emelte a nemzetközi fegyverkezési versenyt és a hidegháborús szorongást (hidrogénbombát egyébként teszteltek már korábban is, az újdonságot itt az jelentette, hogy ezúttal a levegőből is sikerült a művelet). Sullivant nyilván komoly aggodalommal töltötte el a friss atomkísérlet, mert úgy döntött, hogy a saját show-jában is megemlékezik az eseményről, amit az alábbi monológgal konferált fel:
Múlt héten mind olvashattak arról, hogy ledobták a hidrogénbombát. Most két nagyszerű angol író, két rendkívül gazdag fantáziájú író… előre szólok, hogy ha vannak a szobában gyerekek is, mondják meg nekik, hogy ne féljenek, mert ez csak kitaláció, csak egy rajzfilm… tehát két angol író, Joan és Peter Foldes megcsinálták ezt a filmet, aminek a címe A Short Vision (Rövid látomás), és amiben megmutatják, hogy mi történne az állatvilággal, ha ledobnák a hidrogénbombát. A producer George K. Arthur volt, és nagyon szeretném, ha megnéznék. Hátborzongató, de azt hiszem, el kell tudnunk viselni ahhoz, hogy végre felfogjuk: a háborúban nincsenek győztesek.
De hiába a vészjósló felvezetés, ami ezután következett, arra valószínűleg senki sem számított. A nyugtalanító zenével kísért, ószövetségi modorban narrált, szó szerint és metaforikusan is komor színekkel megfestett animációs film hat horrorisztikus percbe sűrítette az elkerülhetetlen termonukleáris apokalipszis minden szörnyűségét, kissé talán még el is túlozva azt; húsig, majd csontig olvadnak az arcok, látványos tűzijáték közepette semmisülnek meg a városok, a lángoló erdőkből fejvesztve menekülnek a vadállatok, és a végén – biztos, ami biztos – még a Föld és az élet maradéka is elpusztul egy máskülönben nagyon szép és poétikus jelenetben. Szóval nincs, de tényleg nincs könyörület. Íme:
Az Ed Sullivan Show-t nagyjából úgy 40-50 millióan nézték hetente, úgyhogy nem csoda, hogy a rövidfilm kisebb hisztériát okozott országszerte. Másnap már mindenki erről beszélt, az újságok címlapon hozták a „hatperces terrorról” és „minden idők legjobb háborúellenes propagandafilmjéről” szóló cikkeket, a tévé előtt ülő baby boomereket pedig sikerült egy életre traumatizálni; egy hidegháborús témájú blog gyűjtése szerint egy kisfiút (aki valamiért egyedül nézte a műsort) olyan mély rettegéssel töltötték el a látottak, hogy a haja egy tincsen teljesen megőszült. És – bár ez csak spekuláció – alighanem Spielberg és Lucas (ekkoriban 10, illetve 12 évesek) sem csinálták volna meg az Elveszett frigyláda fosztogatói vonatkozó nagyjelenetét 25 évvel később (és nem traumatizálnak még néhány újabb generációt), ha nincs ez a film.
Az A Short Vision levetítése után állítólag a stúdióközönség is döbbent, rémült csendbe süppedve ült hosszú másodpercekig, míg Sullivan elégedetten figyelte a hatást, majd pedig, mintha mi sem történt volna, felkonferálta a David Whitfield nevű brit táncdalénekest, aki a My Fair Ladyből adott elő egy betétdalt. Ilyen egy igazi profi!
A New York World-Telegram másnapi címlapja (forrás: conelrad.blogspot.com)
Azonban egy fontos információ sajnos nem derült ki a műsorból: mégpedig az, hogy a rendező Peter Foldes, azaz Földes Péter Mihály természetesen nem angol volt, hanem magyar (ahogy egyébként a zeneszerző, a Kodály-tanítvány Seiber Mátyás is). Földes 1924-ben született Budapesten, a Képzőművészeti Egyetemen tanult festészetet, majd a háború után Londonba költözött, ahol a Cortauld Intézet és a Slade Art School hallgatója volt, valamint itt ismerte meg feleségét és egyik állandó alkotótársát, Joant.
Bár a festészetnek soha nem fordított hátat teljesen, érdeklődése 1950-ben már inkább az animáció felé fordult. Egy ideig Halász János (a legendás Állatfarmot is jegyző John Halas) mellett dolgozott, de hamar önállósította magát, és 1977-ben bekövetkezett, sajnálatosan korai haláláig több úttörő jelentőségű, díjnyertes filmet készített Anglia után Franciaországban és Kanadában is: a Velencei Filmfesztiválon is taroló, a mai napig az egyik legismertebb és legnagyobb hatású brit rajzfilmnek számító A Short Vision mellett ilyen volt az 1971-es, még most is lenyűgözően futurisztikus Metadata, illetve az 1974-es Éhség, a legelső komputeranimációs film, amit Oscar-díjra neveztek.
Egyébként Ed Sullivan nem fújt visszavonulót a szélsőséges reakciók után, és június 10-én újra levetítette a filmet a show-ban, bár ezúttal már külön megkérte a szülőket, hogy inkább küldjék ki a gyerekeket a szobából. Az atomháború pedig szerencsére azóta sem tört ki.
