Mi először úgy csináltuk, hogy megbeszéltük a gyerekkel, hogy csináljon úgy, mintha egyedül lenne, bár én is ott leszek, de másik ajtónál szállok majd fel és le, sehol nem kell megvárnia, nem kell figyelnie rám, menjen csak ügyesen magától. Előtte sokszor megbeszéltük, melyik buszra kell szállni, hol kell leszállni, átszállni, mi van akkor, ha valamelyik közlekedési eszköz nem jár, mit mire lehet cserélni.
Illetve elmondtam neki, hogy mindig az első ajtón szálljon fel, és maradjon is lehetőleg elöl, ahol a vezető láthatja őt. A vezetővel kapcsolatos elvárásaim aztán hamar semmivé lettek.
Vicces volt figyelni, hogy mennyire színpadiasan néz szét, amikor átkel az úttesten, mennyire látványosan lép ki a zöld lámpánál, és milyen büszke a tartása még hátulról is, amikor bemutatja a bérletét a BKV ellenőrnek a metrónál.
Másnap már csak integettem neki a busznál, és délután ugyanott vártam rá. Nyilván én sokkal izgatottabb voltam, mint ő.
Gyalog már alsós korában is közlekedett, két villamosmegállót gyalogolt mindennap egyedül a suliba, majd haza. Előtte is mindig gyalog mentünk, hogy legyen időnk egy kicsit beszélgetni, és ez a szokása megmaradt. Érdekes, hogy most, gimnazistaként is inkább legyalogol egy-két megállót, semhogy felszálljon a tömött villamosra: fülébe teszi a zenét, és kicsit kikapcsol, amíg gyalogol. Ezt teljesen tőlem örökölte, amióta van lépésszámláló az órámon, én is tudom magamról, hogy napi húszezer lépésre vagyok kalibrálva, alatta egyszerűen nem érzem jól magam.
A felsőt egy másik iskolában kezdte a fiam, ötven percre a lakásunktól, tömegközlekedéssel. Eleve akkor írattuk be oda, amikor már biztosak voltunk benne, hogy egyedül is elengedhetjük majd, mert autóval is igencsak messze lett volna, egyszerűen nem fért volna bele a fuvarozás. Büszke is volt magára nagyon, sokáig ő volt az egyetlen, aki egyedül, ráadásul tömegközlekedéssel járt suliba.
Aggódtam-e? Természetesen! Folyamatosan az órát figyeltem, és percre pontosan tudtam, mikor kell hazaérnie. Ha kifutott az időből, az erkélyen állva nyújtogattam a nyakam, hogy mikor bukkan fel végre a sarkon.
Folyamatosan az órát figyeltem, és percre pontosan tudtam, mikor kell hazaérnie. (Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia)
Voltak is gondok néha, de szerencsére igazi baj soha nem történt.
Az egyik ilyen probléma a buszon kezdődött, ami a házunk előtt tette le a gyereket. Egyik alkalommal előbb jelzett, mint ahogy kellett volna, és amikor a sofőr kinyitotta az ajtót, nem szállt le. A sofőr beszólt neki a hangszórón keresztül, hogy ne szórakozz kisfiam, majd a következő megállóban, ahol le kellett volna szállnia, nem nyitotta ki az ajtót, hanem továbbhajtott. Másnap is kifogta a fiam ugyanazt a sofőrt, aki kénytelen volt megállni a megállónkban, mert más is leszállt, de az első ajtót, ahol a fiam várakozott nem nyitotta ki, és mielőtt átért volna a következő ajtóhoz, elindult.
Pár nap múlva sikerült elkapnom és kérdőre vonnom a sofőrt, aki nem értette a felháborodásom, hiszen a gyerek csak jelezgetett, de nem szállt le, ő csak megleckézteti. Mikor felhívtam a figyelmét arra, hogy ez teljesen elmebeteg viselkedés, ráadásul a fiam nem szándékosan és rendszeresen szórakozott vele, hanem csak egyszer tévedésből rosszul jelzett, akkor nem válaszolt, hanem egy jót fékezett, hogy én is majdnem elessek. Végül abban maradtunk, hogyha az a sofőr jön, akkor inkább várjon egy következő buszt, de szerencsére eltűnt a járatunkról.
A soha ne állj szóba idegennel nem az én fiamnak volt kitalálva, imádott idegenekkel beszélgetni.
Főleg az idős, nagymamakorú nénik és nagypapakorú bácsik voltak az esetei, így egyszer meglepődve hallottam reggel a buszon, ahogy egy néni a nevén köszönti, és érdeklődik, hogy beért-e tagnap a nagy dugóban az iskolába. Kiderült, hogy néha együtt utaznak, és rendszeresen beszélgetnek. Sokat tudnak már egymás családjáról, és reggelente hét körül keresik egymást a megállóban. A néni el volt ájulva a fiam kedvességétől, okosságától és humorától, úgyhogy én is megbocsátottam neki, hogy figyelmen kívül hagyta komoly anyai intelmemet az idegenekről.
Azt azért újra átvettük, hogy még egy ilyen nagyon cuki nénivel se szabad soha elmenni haza, akkor se, ha megkéri, hogy segítsen valamit. Bíztam az emberekben és a legjobbakban. Volt otthonfelejtett bérlet sztori is, amikor persze telefont se vitt magával, így a metrót kihagyva busszal jött végig haza, késve egy jó órát, ami miatt én nyilván már a legrosszabbra gondoltam, ő pedig boldog volt, hogy milyen jól megoldotta a problémát: egyedül megtalálta azt a járatot, ami felénk jár, és hazajött.
Azóta tudom, hogy elképesztően jól tájékozódik, mindenhova eljut BKV-val, sőt olyan összefüggéseket is észrevesz a tömegközlekedési térképen, amit nekem negyven év alatt nem sikerült. Már nem izgulok, amikor itthon marad a bérlete, bár hogy őszinte legyek, meglehetősen csodálkozom, hogy még soha, egyetlen egyszer sem kapták el az ellenőrök, és nem kellett még bemutatnia a bérletét. Én ebben is sokkal rosszabb vagyok. Nyilván eljön majd ez a pillanat is, utána majd jobban figyel talán.
