„Nem a horrort akarjuk megmutatni” – Öngyilkosságok helyszínelési képeiből nyílik kiállítás

Tavasszal a Magyar Rendőrség több ezer, 1956–1989 között készült felvételt adott át az Open Society Archive (OSA) részére. Ők Szilágyi Lenke fotográfust bízták meg azzal, hogy az anyagból válogassa ki az öngyilkosságot ábrázoló felvételeket, hogy ennek az eddig meglehetősen feldolgozatlan témának önálló kiállítást nyithassanak. 

Egy tragédia képei

„Megdöbbentően sok ilyen felvétel volt. Csak azokat válogattam be, ahol volt látható bizonyíték arra, hogy a kép egy öngyilkosság helyszínén készült: ez leginkább a lakásfotóknál valósul meg, mert egy vonatgázolásnál vagy vízbefulladásnál ránézésre baleset vagy bűncselekmény is lehet a háttérben. A képek elsősorban nem fotográfiai szempontból érdekesek, nem is művészi szempontok alapján készültek. Viszont a szociális körülményeket, a különböző helyszíneket és korszakokat fel lehet ismerni rajtuk. Fontos az is, hogy nem a horrort akarjuk megmutatni a látogatóknak, a képeken nem lesznek teljes, kiterített holttestek. Ez a személyiségi jogok szempontjából is problémás lenne, hiszen nem volna jó, ha valaki ráismerne a hozzátartozójára, ismerősére. Vannak többet láttató fotók – ahol az áldozat kicsit messzebbről, de látható, vagy kivehető, hogy fekszik valaki a földön –, más képek viszont inkább csak sejtetik, hogy egy tragédia helyszínét látjuk, mert mondjuk belóg a képbe egy kéz, vagy egy láb látszik, esetleg a levágott kötél, megnyitott gázcsap vagy a búcsúlevél.”

Fotó: Blinken-OSA Archívum

Ezek az írások gyakran megrendítőek a kurátor szerint, hiszen bepillantást adnak a tett mögötti emberi történetekbe. „Vannak fiatalok, akik a szerelmi bánatból nem találnak más kiutat, de sokan betegek, öregek, nyomorban élnek, és itt most nem csak a fizikai nyomorról van szó, mert az áldozatok között vannak tehetősebb, értelmiségi emberek, művészek is. Mégis, mellbevágóan nyomorúságos a hangulat, a kopárság, kilátástalanság érzése. Már önmagában az tragikus, hogy valaki azt gondolja, hogy már semmi jó nem érheti az életben. Az öngyilkosság sokaknak olyan stádium, amikor végképp elveszítik az önbecsülésüket, és inkább felakasztják magukat a mellékhelyiségben. Az emberi mélypont átüt a képeken” – meséli Szilágyi Lenke. A módszerek esetében az akasztásra látott legtöbb példát, a helyszínek közül az otthon volt a leggyakoribb, de mint mondja, az ugrás, a gyógyszerezés, sőt az ötvenes években a fegyveres elkövetés is rendszeresen előfordult.

Belelátás a tragédiákba, kilátás a kilátástalanságból

Nem ez volt az első megrázó anyag, amelyen a kurátor dolgozott: egy korábbi megbízása kapcsán egy gyilkosságokról szóló patológiai gyűjteményt nézett végig, mely azt mutatta be, hogy az egyes fegyvertípusok milyen sérüléseket okoznak. „Az öngyilkosságot bemutató képeket először negatívon, fekete-fehérben láttam, nem kész, színes képeken: az azért elvontabb, mint a natúr valóság. Az előhívásra így már ismertem ezeket, nem ráztak meg annyira. De voltak rossz álmaim, lefekvés előtt előjönnek ezek az emlékek: láttam olyan dolgokat, amik szerencsére nem kerülnek a közönség elé.”

Fotó: Blinken-OSA Archívum

Még így is voltak esetek, amelyek a sokat tapasztalt szakembert is mélyebben megérintették: ilyenek voltak azok, ahol több halott volt – nem is egy házaspár ment együtt a halálba. „Számomra az egyik legmegrendítőbb történet is ilyen: a férj leírta a búcsúlevélben, hogy annyira beteg, hogy nincs már tovább, a felesége pedig azzal folytatta, hogy ő is beteg, és szereti a férjét: mit tehetne nélküle? Inkább vele megy. Aztán a képen látszik, hogy együtt fekszenek az ágyban. De voltak olyanok is, akik az ablakon ugrottak ki együtt.”

A kiállítás szervezői a képen látható elhunytakat maximális kegyelettel kezelik majd: a tervek szerint nem is a falon lesznek elhelyezve a képek, hanem mappákban. Nagyjából 100 helyszínről válogattak felvételeket – de kép több van, hiszen sok a sorozat. Szilágyi Lenke szerint azoknak is fontos forrásanyag ez, akik a témát kutatják, de egyben egy figyelemfelhívás is, valamint törekvés arra, hogy a további eseteket megelőzzék: megmutatják az öngyilkosság borzalmát, és megpróbálják arra irányítani a figyelmet, hogy van másik út.

A Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány idén Szilágyi Lenkét, az Open Society Archives (OSA) munkatársát díjazta szeptember tizedikén, az öngyilkosság megelőzésének világnapján. Ezt az elismerést azok a civilek kaphatják meg, akik egy adott évben sokat tesznek az öngyilkosság megelőzéséért.

Az alapítvány sajtóközleményében így írt az önkezűség kérdéséről: „Az öngyilkosság rendkívül komplex probléma. Egyszerre orvosi és társadalmi szintű, amelyben egymásra vetül az önpusztító életmódhoz és az erőszakossághoz való viszonyunk, a viszony a betegekhez és betegségekhez, illetve megjelenik a társadalmi bizalom kérdése, mit kezd a társadalom a segítségkéréssel egyéni és társadalmi szinten. Megtanítja az embereket arra, hogy bízni lehet, vagy pedig azt üzeni, hogy a bajodban magadra számíthatsz csak, másra nem? Az pszichiátriai és pszichoterápiás ellátás helyzete egy további kérdés, ami orvosi szintű egyeztetéseket követel. Bőven van tennivaló ezen a szinten is.”

A képek a Blinken-OSA Archívum kiállítótermében 2018. szeptember 28-án nyíló, Öngyilkosság. Magyarország 1956–1986 című kiállítás anyagából származnak.