A nők többségének a bikiniszezon igazi rémálom, rosszul érzik magukat fürdőruhában. Szégyellik a testüket, utálják a hasukat, a combjukat, a bőrüket, szégyent éreznek amiatt, ahogy kinéznek. Fürdőruha-vásárláskor pedig az elsődleges szempont, hogy adott darab elfedje a gyűlölt részeket. Rengetegen kínlódnak emiatt – és itt most nem a testképzavarról van szó.
A bikiniszezon azért szörnyű időszak, mert a nők – és természetesen a férfiak – ekkor szembesülnek annak a testnek a látványával, amit a ruha egész évben eltakart. Meglátják magukat a tükörben, és gyűlölik azt, amit látnak – és kezdődhet a pusztító önutálat, amivel egyre mélyebbre és mélyebbre nyomják magukat. Év közben nem jellemző ez a probléma, akkor megy a kifogás, a zabálás, a tulajdon testtel való szembesülés nyáron csúcsosodik ki, jön a nagy meglepetés: Úristen, tavaly még nem így néztem ki!
Miről szól ez az egész? Nem másról, mint a felelősségvállalás hiányról. Pontosabban: amikor ott lett volna a lehetőség, nem tettem a testemért semmit, csak zabáltam, kifogásokat gyártottam és megint zabáltam – győzött a lustaság, a tunyaság, a gyávaság és a mellébeszélés. Aztán jön a sebnyalogatás, a mélységes öngyűlölet. Pedig nem nehéz belátni, ha utálom magam, attól baromira nem lesz jobb, csak egyre rosszabb és rosszabb és rosszabb és rosszabb.
Mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy változtasson, lehetősége van másképp élni, gondolkozni, táplálkozni. Sokan azonban magyarázatokat keresnek, áthárítják a felelősséget, utálnak mindent és mindenkit azért, hogy olyan testbe kényszerültek, amit teljes erőből utálnak. S miközben ezt teszik, megfeledkeznek arról, hogy ezen hozzáállásukkal egyúttal gyermeküknek is példát mutatnak. Egy hazug mintát adnak át. Megtanítják őket szemet hunyni a fölös kilók felett, ahelyett, hogy arra tanítanák, mit jelent felelősséget vállalni. Pedig neki is meg kell tanulnia: én vagyok a felelős azért, amit teszek, azért, ahogy kinézek. Itt az idő, be kell vallani: Oké! Én vagyok a hunyó! Itt az ideje változtatni!
