Arra emlékszem, hogy egyszer csak elkezdtem nagyon furcsán viselkedni. Épp külföldön éltünk, és a páromnak haza kellett utaznia egy konferenciára. Fura baljós érzések kerítettek hatalmukba, beteges féltékenységet éreztem, de az egész olyan erővel öntött el, a pillanat tört része alatt, mint amikor a filmekben a főhősnőbe belebújik az ördög. Kivert a veríték, szorongtam, és az egészre nem volt semmi ésszerű magyarázatom. Alig két hete volt, hogy nem használtam hüvelygyűrűt, tizenöt év hormonális fogamzásgátlás után egyáltalán nem voltam arra felkészülve, hogy akár terhes is lehetek. Mégis, valami belső sejtelemtől vezérelve elmentem tesztet venni. Hazaérve azonnal rohantam a fürdőszobába. Az első teszt pozitív lett. Sírva fakadtam, nem hittem el. Még egyet csináltam. Valami tőlem egészen idegen hisztérikus roham lett rajtam úrrá. Sírtam és görcsösen kacagtam. Örülök, hogy nem látott senki abban az állapotban. Azonnal beszélni akartam valakivel, de mindenki, akinek mondhattam volna bármit is, az óceán túloldalán volt. Egyedül voltam ezzel a kezelhetetlen, totálisan értelmezhetetlen információval. Magamra se ismertem. A tükörből ugyanaz az arc nézett vissza rám, ugyanaz a test, de tudtam, éreztem, hogy semmi nem ugyanaz. Tudathasadásos pillanat volt.
Vállald a felelősséget az érzelmeidért!
Terhesség, szex, szülés, gyereknevelés témában nehéz úgy írni, hogy az ember ne akarna azonnal igazságot tenni, hogy akkor most otthon szülés vagy kórházpárti, a szoptatás vagy a tápszer elkötelezettje, ellene van-e, vagy támogatja a császármetszést, és mit gondol arról, hogy kinek az ágyában aludjon a gyerek. Egyszer egy interjúban megkérdezték tőlem, hogy miért nem foglalok sosem állást, miért vagyok mindig puha, megengedő. Én ezt másképpen látom: nem mondom meg, kinek mit kell, kellene (helyesen) csinálnia. Ez nagy különbség. Azt vallom, hogy minden felnőtt ember legyen képes a saját életében – szexben és szexen kívül – felismerni, valamint felelősségteljesen önmaga és a környezete számára is képviselni az érzelmeit. Tudatosan nem akarok követendő normákat felállítani. A munkámban is személyes vagyok, és igyekszem nem elrejtőzni a szakmaiság semlegességet mutató álarca mögé. Magam is hús-vér nő vagyok, és anya. Az életemben egyaránt hozok jó és rossz döntéseket. Sokat tudok a szexualitásról, de nem tudhatok mindent. Ezért beszélgetek, hallgatok, figyelek, és abban segítek, hogy akik hozzám fordulnak, megértsék és elfogadják saját szexualitásukat, működésüket. Az a tapasztalatom, hogy ehhez legtöbbször hosszú és fárasztó önismereti út vezet. Ez azt is jelenti, hogy befelé figyelünk, és nem mások felett ítélkezünk, nem a másikat méricskéljük. Szeretném azt közvetíteni, hogy az egyéni felelősségvállalás, az egyenlő a felnőttlét szabadságával, de nem egyenlő azzal, hogy saját értékeinket univerzálisnak akarnánk feltüntetni. Ezzel együtt ez a felelősségvállalás nem nyomasztó teher, sőt a felnőttlét felszabadító érzése.
 Mester Dóra Nő, anya, szerető – Anyaság és szex (Jaffa) című könyve októbertől kapható a könyvesboltokban. |
Ahány anya, annyiféle módszer
Azt látom, hogy ma a legintimebb dolgainkban, úgy a szexben, párkapcsolatban, mint a várandósság és az anyaság, a gyereknevelés minden momentumában nem elég, hogy a nagy múltú intézmények, de már alulról szerveződően is különféle trendek, merev irányzatok, iskolák, szekták kezdik meghatározni a kizárólag helyes utakat. Amelyek csak látszólag engedik, hogy a saját ízlésünk, egyéni értékrendünk alapján válasszuk ki a nekünk megfelelőt. Elutasítok minden olyan hangot, amely szélsőségesen, a másik meghallgatása és elfogadása nélkül, mindössze a maga álláspontját ismeri el igaznak. Kiállok azok mellett a nők mellett, akiket nyomaszt, hogy megítéli őket a környezetük: az orvosuk, a védőnőjük, az anyjuk, a párjuk, a barátnőjük vagy a kismamafórumok anyái, mert kórházban vagy mert otthon szültek, mert volt gátmetszésük, vagy nem, mert természetes irányvonalat képviselnek, vagy mert épp megbíznak a kórházban. Ahány anya, annyiféle történet létezik. Bár mindenkinek joga lehetne arra, hogy úgy rendezze az életét, ahogy akarja, sokan szenvednek mégis attól, hogy mások elvárásainak a zajában nem hallják a saját hangjukat, vagy éppen azért nem merik azt felvállalni, mert félnek, hogy megítélik őket. Ezeknek a normatív hangoknak a veszélye épp abban rejlik, hogy sokszor magunknak is nehéz eldöntenünk, egy-egy elvárás kívülről érkezik-e, vagy már rég „belsővé tettük”, és egy-egy dilemma belülről is dolgozik bennünk.
Ne ítélj elsőre!
Én azért állok ki, hogy mielőtt bárki fölött is ítélkeznénk, vegyük a fáradságot, és próbáljuk megérteni, hogy az adott helyzetben mennyiféle tényező vezetett a válaszhoz, amely végül megszületett. Ez nem egy köztes, „puha” álláspont. Magamon tapasztalom, hogy milyen súlya van annak, ha arccal, névvel, személyesen, nyíltan felvállalja valaki a saját életét, és az általános, másokra mutogató, kitérő válaszok és magyarázatok helyett „énállításokat” fogalmaz meg. Sokfélék vagyunk, sokféle élettel, értékkel és háttértörténettel, és hiszem azt, hogy egymás történeteit tiszteletben kell tartanunk. Csak ez vezet értelmes párbeszédhez.
 Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg. A tartalomból:
Ha előfizetnél a magazinra, itt megteheted! |
