Somogyi Dia: “Nem vagyok aggódós kismama!”

– Hogy tudsz fellépcsőzni a harmadikra hét hónapos pocakkal? – szegezem a kérdést a kismamának.
– Azért teniszeztem húsz éven keresztül, nem? Láttál volna, amikor Emma megszületett! Egyik kezemben a mózeskosár, a másikban a bevásárlószatyor. Két gyerekkel is meg fogom oldani.

– És harmadikat is vállalsz?
– (Nevet.) Csak két kezem van.

– Mondd, nagyon más ez a várandósság, mint az első volt?
– Nagyon. Akkoriban sokszor délig aludtam, vagy csak heverésztem. Utólag azt gondolom: „Úristen, mennyi időt elvesztegettem!” Most fél hétkor kipattan a szemem, és már kelek is. Folyton úgy érzem, csúszásban vagyok, egyszerre szeretnék piacra menni, kitalálni, mi legyen a vacsora, és terelgetni a mindig más irányba induló porontyot. Egy hete még bejártam dolgozni a Telesportba is.

– Ki tudja, lehet, hogy jobb, ha már most felpörögsz…
– Kösz a biztatást! A napokban elővettem Emma babanaplóját. Úgy emlékeztem, ez a gyerek soha nem sírt, végigaludta az éjszakákat, álombaba volt. Ebben meg azt olvastam: „Emma egész éjjel őrjöngött.” „Már megint kétóránként evett éjszaka.” De hát az idő mindent megszépít! Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy Emma nyáron született, most meg januárra várjuk a babát.

– Sebaj, nem látszol olyan típusnak, aki túlgondolja a dolgokat…
– Nem is vagyok. Amikor az első genetikai ultrahangra vártam Emmával a hasamban, nagy sor volt, egy csomó bánatos kismamával, akik csupa zöldséget beszéltek. Hogy megnézték a neten, és ha ekkora a magzat meg akkora, akkor ez lesz, meg az lesz… Ott helyben megfogadtam, hogy én soha az életben nem keresgélek az interneten semmit gyerekügyben. Minek idegesítsem magam? Ráérek aggódni akkor, ha baj van.

– Szóval gyermekágyi depresszió nem fenyegetett…
– Távolról sem. Lehet, hogy azért, mert hetente két-három alkalommal szabadságot vettem ki, és délután néhány órára elmentem sportolni. Kardioedzésre jártam meg futottam. Soha nem jutott eszembe, hogy ettől rossz anya lennék, sőt! Meggyőződésem, hogy a lányomnak jobb volt, hogy egy boldog, feltöltődött anyukát kapott vissza. Ismerek édesanyákat, akik el se mernek mozdulni a babájuk mellől, aztán nem győznek a játszótéren panaszkodni, hogy a gyereknek még mindig órákig kell fogni a kezét, hogy elaludjon, pedig már négyéves! Emma meg egy „jó éjszakát!”-tal alszik el hat hónapos kora óta.

– Esti mese?
– Rengeteget mesélünk neki, sőt néha már maga is olvas. Olyan jó alvó, hogy este, miután gondosan felkapcsolta az éjszakai teknőc lámpáját, szinte gombnyomásra alszik el.

– A testvérkéről már beszélgettek?
– Hajaj! Emma napról napra jobban várja a tesót, bár néha felmerül benne, hogy mi lesz, ha a baba elveszi tőle a játékait.

– Tipikus egykegond. Mit mondasz neki?
– Azt, hogy ő meg majd szépen visszaveszi. Nem akarom még azt mondogatni neki, hogy majd meglátja, többé nem ő lesz az első, kiesik a pikszisből meg ilyeneket. Úgysem lehet erre felkészíteni. Majd megtanulja, mi a sorrend. Mi szinte egykeként nőttünk fel a húgommal. Hét év volt köztünk, én már javában teniszeztem, amikor ő a világra jött, alig voltam otthon. Most meg itt lakik a szemközti házban, naponta többször felhívjuk egymást.

– És a szülés? Semmi szorongás?
– Miért lenne? Az első is etalonszülés volt. 2008. július 13-án este kitört a vihar, erre a város összes mindenórás kismamája bevonult a kórházba. Volt, akinek már csak a büfében jutott hely. Én hat órán át sétáltam, nem akartak megindulni a fájások. Közben innen is, onnan is bömbölések hallatszottak, mintha oroszlánbarlangból jönnének. De jó, hogy kértem epidurális érzéstelenítést! Húsz percen belül kibújt a baba.

– Úgy tudom, apás szülés volt…
– Az. Rábíztam Tomára, hogy bejön-e velem. Amikor elkezdett folydogálni a magzatvíz, szóltam neki, hogy talán azt a parfétortát mégse kéne kivenni a mélyhűtőből! Döbbenten nézett rám, aztán zavarában elkezdett egy inget vasalni. Majd egy Woody Allen-könyvvel bevonultunk a kórházba.

– És a nehéz percekben idézte, hogy „kedves szülők, mi mindent megtettünk, de kinyomta magát”?
– Nem, mert rákiáltottam szegényre, hogy hozzám ne érjen, inkább olvasson! Egyébként a humor meghatározó nálunk. Már a lányomból is dől.

– Anyja lánya?
– Tisztára. De azért egy kicsit cicásabb. Hétvégén a szegedi dóm előtt azt kellett hallgatnom, hogy neki milyen királylányruhája lesz meg gyémántkoronája. Ha tudná, hogy én az első esküvői ruciba beleugrottam, amit megpillantottam!

– Honnan ez a magabiztosság? Genetikus?
– Nem tudom, nyilván a sportból is jön. Ha lassú labda közeledett, és volt időm gondolkodni, hogyan üssem el, biztosan kiütöttem a pályáról… Meg talán attól is, hogy hat évvel ezelőtt egy óriási trauma lelkileg nagyon megerősített. Rohamosan romlani kezdett a látásom, kiderült, hogy látóideg-sorvadásom van. Nem volt mit tenni, ki kellett dolgozni a stratégiát arra vonatkozóan, hogyan tudok tovább dolgozni. Soha nem használok súgógépet, minden szöveget kívülről fújok… És nem morgolódom, mindennek tudok örülni.

– Fiad lesz vagy lányod?
– Fiam. Jelen állás szerint Márk, Mirkó vagy Gergő lesz a neve. Nekem mindegy, majd ők döntenek.
– Gergő lesz! – kiabál be Emma a nappaliból a konyhába.
– Naná, Emma, Peti, Gergő… Nagy csalódást jelentett Emmának, hogy nem lány. Közölte, hogy akkor legalább két öccse legyen. Még csak az kéne!

– Az édesapja örült, hogy fia lesz?
– Nagyon. Bár emancipált, jó fej pasi, de úgy látszik, ez a férfiak vérében van: „Lesz, aki továbbviszi a Sztancsik nevet!” Nem mintha Emmától nem lenne oda meg vissza, a Fővárosi Nagycirkusz semmi ahhoz képest, amit itthon csinálnak, de egy fiú, az mégis más.

– Azt mondod, emancipált a férjed. Segít itthon?
– Ha neki van csúcsidőszaka, én teljesítek többet a háztartásban, hiszen ő felel a labdarúgó-válogatott kommunikációjáért. De például az olimpiára készülődés időszakában, amikor napi tizenhárom órát bent voltam a televízióban, ő hozta, vitte Emmát, és mire hazaértem, palacsintával vártak. Szerencsére neki nem kell felírni, hogy a gyerek zoknija a fiók jobb felső sarkában van…

– Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy nő manapság gyereket vállaljon? Annyian elválnak…
– Úgy érzem, nem fordulhat elő, hogy Toma fogja magát, és lelép. Nyolc évet vártunk a gyerekvállalással, arra ugyanis meg kellett érni. Nekünk is, a párkapcsolatnak is. Tökéletesen megbízunk egymásban. Csak nézek, amikor körülöttem a nők ellenőrizgetik a partnerüket. Veszett fejsze nyele, ha már ilyesmire kényszerül az ember. Én úgy gondolom, ha fiatalkorodban kitomboltad magad, ilyenkor – harminchét éves vagyok – már illik lenyugodni.

– Akkor miért válnak el annyian?
– Mert nem bírják elviselni a hétköznapokat. Ha egy kicsit uncsi, már szedik is a cókmókjukat. Mi nem ilyen mintát hoztunk hazulról. A férjem balassagyarmati pedagóguscsalád gyermeke, szeretem, amikor azt látom, mennyire fontosak neki az otthon maradottak. Jó fiú. Ugyanakkor kreatív, ízig-vérig férfi, aki mindent a maga erejéből ért el. Becsülöm őt, és felnézek rá. Szerintem ez a jó házasság titka.

– Nocsak, született feleség! Ki gondolta volna?
– A barátnőim is ezt mondják, pedig ha érdesebb is vagyok, mint az átlag, hidd el, még Emma óvodás társai is csípnek. Bírják, hogy felnőttként beszélgetek velük.

– Őszinte vagy és szókimondó. Azt szeretik…
– Hát, nem vagyok egy diplomata. Egyszer egy kolléganőmtől vitriolt kaptam karácsonyra. De ettől még remélem, szeretnek. Meg azt is, hogy az a tizenhárom év képernyős múlt csak számít valamit…