Kész csoda, hogy 2018-ig kellett várni egy Queen filmre, de egy ennél jobb filmért örömmel vártam volna tovább még egy-két évtizedet. Persze már az is önmagában egy csoda, hogy annyi huzavona és nehézség után a Bohém rapszódia egyáltalán megszülethetett. A hosszúra nyúlt, és problémákkal teli színészválogatás részleteibe (egy ponton még úgy volt, hogy Borat, azaz Sacha Baron Cohen változhat át Freddie Mercuryvá) most nem mennék bele, viszont a rendezés körül kialakult botrány nem maradhat említés nélkül. Történt ugyanis, hogy a rendezői székben helyet foglaló Bryan Singert (sok-sok X-Men film) néhány héttel a forgatás befejezése előtt kirúgta a stúdió, és a filmet az angol Dexter Fletcher (Eddie, a sas) fejezte be helyette. A szakszervezet szigorú szabályai szerint azonban annak ellenére Singert kellett a stáblistán feltüntetniük rendezőként, hogy a film készítésében rengeteg kulcsfontosságú döntést nyilvánvaló módon már nem ő hozott meg. És hogy miért fontos mindez a film élvezete szempontjából? Mert a Bohém rapszódiának láthatóan nincs igazi rendezője, inkább stúdió-, produceri és zenekari szempontokat figyelembe véve készítették.
A Bohém rapszódia hamis szoboravatás
Egyszerre hálás és hálátlan dolog, ha egy életrajzi film esetében komoly szerepet kapnak a társak, barátok, családtagok. Egyrészt csodás, hogy első kézből származó, exkluzív anekdotákkal tudnak hozzájárulni a film hitelességéhez, másrészt erősen gúzsba kötik nemcsak az alkotók szabadságát, hanem azt a végső képet is, amit a kész mű közvetít a film alanyáról. Márpedig a társakat, barátokat, családtagokat jobbára nem a filmkészítés szempontjai érdeklik ilyenkor, hanem az, hogy az elkészült produkció olyan képet közvetítsen az életrajzi film alanyáról, amilyen az ő érdekeiknek a leginkább megfelel. Szokás ilyenkor mondani, hogy „méltóképpen emlékezzen meg” a hősről, de ez nettó marhaság: egy igazi életrajzi produkció savát-borsát általában a hibák, a baklövések, esetleg a híres ember nagyközönség által kevésbé ismert oldalának megmutatása adja, valamint a konfliktusoké, kendőzetlenül. Ezek nélkül ugyanis egy biopic nem lesz több szimpla szoboravatásnál: egy hamis, jócskán leegyszerűsített képnél. Vagyis nem azt mutatják meg nekünk, hogy milyen volt az életrajzi film alanya valójában, hanem azt, ahogyan őt a nagy többség látni szeretné – beleértve az illető szeretteit. Másképp fogalmazva az olyan életrajzi mozik, amik túlságosan alávetik magukat a hozzátartozók kéréseinek, könnyen válhatnak életrajzi filmből egyszerű image-mozivá: ezeknek a produkcióknak nincs más dolguk, mint ápolni és megerősíteni a legenda közismert image-ét, és még véletlenül sem merészkedni olyan területekre, melyek mindezzel szembe mehetnek. A Bohém rapszódia pontosan ilyen image-mozi.
Rami Malek és Gwilym Lee a Bohemian Rhapsody című filmben
Éppen azért, és nem annak ellenére
Nem vagyok Freddie Mercury életének avatott szakértője, de még felszínes tudással is feltűnt, hogy végigültem egy 134 perces filmet, és úgy jöttem ki a moziból, hogy semmi, de semmi újat nem tudtam meg a Queenről vagy énekeséről, Freddie Mercuryról. Olykor egészen kirívó volt, hogy Brian May és társai mennyire rátelepedtek a produkcióra. Természetesen nyilvánvaló, hogy mindig is Mercury volt a banda fő hedonistája, de az azért erős túlzás, hogy Brian May, Roger Taylor és John Deacon tisztességes, dolgos családos emberekként lettek ábrázolva, akiket egy kicsit sem ütött meg a rocksztárrá válás szele, és őket a karrierjükből mindig is csak a zenei rész érdekelte, a bulikból minden alkalommal korán hazamentek, ahogy az a tisztességes apukákhoz illik. Freddie Mercury melegségét és hedonizmusát pedig amolyan megbocsátható rossz dologként mutatja be a mozi, egy kicsit az „akkora zseni volt, hogy neki még azt is el lehet nézni, hogy meleg” szalonhomofóbiájával.
A film mondanivalója szerint a Queen annak ellenére lett hihetetlenül sikeres, hogy meleg énekesük volt, pedig a valóság pont nem ez. A Queen éppen azért lehetett a világ egyik legnagyobb rockbandája, mert a frontemberük egy exhibicionista, lánglelkű, extravagáns, hihetetlenül karizmatikus, rendkívüli előadói képességekkel megáldott férfi volt, aki ugyan sosem beszélt nyilvánosan a homoszexualitásáról, de minden gesztusában, fellépésében, klipjében, előadásában határozottan előtérbe tolta. Még a zenekar neve is egyértelműen ezt üzeni! Ehhez képest ebben a családbarátra polírozott verzióban Mercury homoszexualitását mint boldogtalanságának forrását mutatják be, a hedonizmusáról pedig inkább csak beszélnek, és alig néhány képsor erejéig láthatunk valamit a legendásan vad partik világából, de azt is csak amolyan szégyenlősködve, kompromisszumosan. Még jó, hogy nincs egy olyan felirat a film végén, hogy: „elnézéseteket kérjük azért, mert az énekesünk homoszexuális volt – a Queen zenekar tagjai”.
A hang!
Bármennyire szeretnénk azt hinni, Rami Malek ugyan hatalmas átváltozóművész, de még az ő – tényleg létező – énekhangja is kevés volt ahhoz, hogy Freddie Mercury nyomába érjen. Viszont azt sem akarták, hogy Mercury archív felvételei végezzék el az összes munkát. A kompromisszumos megoldás az lett, hogy Freddie Mercury hangját a keverőpulton keverték össze egy hanghasonmáséval, Marc Martel-ével, és a mix során még Malek eredeti hangját is felhasználták: ennek a folyamatnak a végeredményét hallhatjuk a filmben.
Malek, de nem Andrea
Nemcsak Mercury szexuális orientációjához nyúl kesztyűs kézzel a mozi, hanem az énekes AIDS–betegségéhez is. Gyakorlatilag alig érinti azt, hogyan birkózott meg ezzel: csak a betegség megjelenésének első jeleit láthatjuk, valamint azt, hogy Freddie tudomást szerez róla, és beavatja a társait. Pedig ennél azért lehetett volna jóval mélyebbre is ásni, viszont akkor nem lehetett volna a Bohém rapszódiát a Queen leghíresebb fellépésével, az 1985-ös Live Aiddel zárni, amit gyakorlatilag egy az egyben viszontláthatunk a vásznon: teljesen hitelesen rekonstruálták a készítők. Ez és úgy általában a koncertfelvételek számítanak a mozi legszerethetőbb részének: úgy tűnik működőképes volt az a megközelítés, hogy tulajdonképpen klónozták nekünk a színészekkel az archív felvételeket.
A Mr. Robot című sorozatból ismert Rami Malek telitalálat Mercury szerepére: bár láthatóan alacsonyabb nála, olyan hihetetlen erővel jeleníti meg a Queen frontemberét, és olyan elképesztő átalakuláson megy át, hogy tényleg olyan, mintha Freddie Mercury támadt volna fel a hamvaiból. Leginkább miatta, és persze a gigaslágerek miatt marad szerethető a Bohém rapszódia annak ellenére, hogy tényleg olyan, mintha egy hivatalos életrajz fontosabb pontjait filmesítették volna meg sorra egymás után. A külföldi kritikusok egy megfilmesített Wikipédia-szócikként írták le a művet, és nem tudnék vitába szállni velük. Mintha az alkotók semmit sem gondoltak volna Mercury életéről, sem pedig a Queenről: egyetlen céljuk volt, hogy a jól ismert dalok közé beágyazzák a jól ismert életrajzi elemeket. Persze így is lehet életrajzi filmet csinálni, de nem érdemes. Remélhetőleg egyszer még készül olyan életrajzi film is a témában, ami gondol valamit Freddie Mercuryról és a Queenről. Ami nem ilyen ultrakonzervatívan, mindenféle kreativitástól mentesen akar mesélni a világ egyik legkreatívabb előadójáról és bandájáról.
