Gábor, 44 – Nevelőapámhoz képest mindent másképp akarok csinálni
Édesapám meghalt, amikor hároméves voltam, ezt mindenképp másképp akartam csinálni a saját gyerekemmel. Kicsit furcsán hangzik, de igaz, annak ellenére, hogy nyilván nem tehetett róla. Miután megszülettek a gyerekeim, nagyon elkezdtem vigyázni a saját egészségemre is. Nevelőapámhoz képest viszont mindent másképp akarok csinálni. Ki akarom mutatni a szeretetemet a fiamnak. Megölelni, megpuszilni, összebújni vele a szülői ágyban. A feleségem néha viccesen megjegyzi egy-egy tulajdonságomra, hogy ez olyan nevelőapás, és akkor tényleg a fejemhez kapok bizonyos dolgokban, és gyorsan változtatok.
Hozzánk nem jöhettek fel a haverok, amikor nevelőapám otthon volt, mert zavarta a ricsaj. Akkor is, ha nem volt zaj. Mi tudatosan felhívjuk a gyerekek barátait hozzánk, és tudják is, nálunk mindig lehet lenni.
Nem mondom, nagyon tud idegesíteni, amikor szombat éjjel négy tini fiú x-boxozik a szomszéd szobában, lőnek, ordítanak, röhögnek, és majdnem belefulladnak a pizza- és kólahegyekbe, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi lett volna az én gyerekkoromban. Semmi. Otthon aludtam volna egyedül, míg a többiek máshol röhögtek volna teli torokból.
Beszereztem egy szilikon füldugót, egész jó, csak párszor ébredek fel vele.
Ádám, 42 – Örömtelen férfi volt, egészen kivirult, mióta anyám meghalt
Apám egy papucs volt, és talán még most is az lenne, de anyám hamarabb meghalt. Nem úgy kell elképzelni, hogy az volt a baj vele, hogy anyám volt a család feje, hanem az, hogy annyira alávetette magát mindenben a zsarnok anyámnak és nagyanyámnak, hogy harminc évig szenvedett. A fizetését szó szerint le kellett adnia anyának, nem lehetett hobbija, pedig fiatalon jégtáncolt. Állítólag nem is rosszul, de anyáméknak annyira nem tetszett ez a szerintük röhejes hülyeség, hogy engem nem is tanított meg korcsolyázni, és persze táncolni se tudok. Ez mindig eszembe jut, ha a Műjégnél sétálunk.
Örömtelen férfi volt, egészen kivirult, mióta anyám meghalt. Én megfogadtam, hogy ha családom lesz, ragaszkodni fogok a saját kis autonómiámhoz. Nem kellett erőltetni, nagyon aranyos feleségem van, mindenben támogat, eszébe se jutnak olyanok, mint amik nálunk általánosak voltak gyerekkoromban.
Érdekes, hogy annak ellenére, hogy mennyire utáltam, hogy így viselkednek a szüleim, mégis néha azon kapom magam, hogy kicsit olyan vagyok, mint apám.
Önként felajánlom, hogy inkább nem megyek el a céges karácsonyi buliba, otthon maradok a gyerekekkel, mert a feleségemnek is ugyanakkor van. Még jó, hogy ő demokratikus családban nőtt fel, és eszébe se jut elfogadni ezt, hanem szerez bébiszittert estére, így mindketten mehetünk.
De a kérdésre válaszolva, azt igyekszem másképp csinálni – és az igyekszem egy nagyon jó szó rá –, hogy megpróbálom átadni a gyerekeimnek ezt, hogy mindenki egyforma, mindenkinek egyforma jogai vannak családon belül is, és egészen addig élhet a saját jogaival, amíg ezzel nem korlátozza másokét.
Okosak a gyerekeim, nem egyszer bepróbálkoztak már azzal, most én próbálom korlátozni az ő jogaikat azzal, hogy például haza kell érniük este hétre, pedig ők kilencre szeretnének. Szerencsére sikerült megértetni velük, az ő szabadságjoguk addig terjedhet, amíg az enyémet nem veszélyezteti: ha egy rendőr megállítja őket az utcán este kilenckor, akkor én kerülök bajba. Hétkor még nincs senkinek problémája.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Zsolt, 45 – Mindig a külsőségekre kellett adnunk
Apám éjt-nappallá téve dolgozott. Nem túlzok, reggel épp hallottam, ahogy zárja az ajtót maga után, amikor én hétkor keltem, soha nem találkoztunk, délután meg maszekolt, nyolc előtt nagyon ritkán ért haza. Úgy volt hétköznaponként, hogy mi épp fürödtünk az öcsémmel, amikor apám hazaért. Megkérdezte, hogy mi újság az iskolában, majd mennünk kellett aludni. Szombaton is dolgozott, akkor volt a takarító- és mosónap nálunk otthon, abban kellett anyámnak segíteni. Vasárnap meg miután felkeltünk, anyám sütött valamit, mert hol egyik, hol másik nagyszülőnél ebédeltünk, és mi vittük mindig a süteményt.
Soha nem volt szűk családi programunk, csak az a tíz nap, amit a vállalati üdülőben töltöttünk, ahol minden évben nyaraltunk. Annyira utáltam ezt, úgy éreztem, apám nem is szeret minket. Mondtam is anyámnak, de lehurrogott, hogy miattunk teszi ezt, hogy elköltözhessünk családi házba.
Már gimnazista voltam, mire elköltöztünk, akkor meg már alig jártam haza, majd kollégista lettem az egyetem miatt, utána albérlet. Most is ott laknak a családi házban ketten, nekem meg alig van közös gyerekkori emlékem velük. Mindig a külsőségekre kellett adnunk. Úgyhogy mi csak havonta egyszer látogatunk haza, igaz, akkor két napra, és cukrászdából visszük a süteményt. Szeretem őket nagyon, és annyira bánom azt a tizennyolc évet, amikor együtt lehettünk volna.
Én sokat vagyok együtt a gyerekeimmel, nem érdekel, ha koszos az ablak, inkább kifizetem a takarítót, és addig is kirándulunk a családdal. Soha nem lesz családi házam, elférünk a hatvan négyzetméteren, de évente kétszer is utazunk külföldre, és a hosszú hétvégéken is mindig elmegyünk valahova országon belül. Ha visszanézem a fényképeket, lesz mire emlékezni a gyerekeimnek.
András, 38 – Szerencsétlen anyámnak csak én voltam a társasága
Apám, amióta az eszemet tudom, megcsalta anyámat. Ráadásul nem is próbálta eltitkolni, mindig lehetett érezni rajta a kölniszagot, ha hazajött. Már amikor hazajött, mert olyan is volt, hogy egy hétre ott felejtette magát a nőjénél.
Biztosan volt vita köztük anyámmal, de ezt nem hallottam soha. Szerencsétlen anyámnak csak én voltam a társasága. Aztán már húszéves voltam, amikor anyám elkapott valamit apámtól. Alig tudtam kiszedni belőle, hogy mi baja, annyira szégyellte magát.
Úgyhogy végül én pakoltam össze apám cuccát, és raktam ki őt otthonról. Nem is tiltakozott. Anyámnak nincs senkije azóta se, de sokkal jobban van, tíz évet fiatalodott, öröm látni.
Én megfogadtam, hogy soha nem csalom meg a feleségem. És nem is a feleségemen van a hangsúly, akit egyébként nagyon szeretek, hanem a lányomon. Soha nem tennék velük ilyet. Ajándéknak tartom a családomat, a feleségemet, a lányomat és anyámat is. Mindhármukhoz hűséges vagyok, és egyáltalán nem esik nehezemre, sőt. Engem is megerősít, amikor nem megyek bele még egy munkahelyi flörtbe se. Mindenhez két ember kell, és én nem leszek az egyik. Ha beszélnék apámmal, elmondanám neki, hogy milyen jó érzés ez, de nem fogok vele beszélni soha többet, túl sokat csalt meg engem is anyámon keresztül.
Ádi, 44 – Remélem, hogy olyan vagyok, mint az apám
Nyálas azt mondani, hogy semmit nem csinálnék másképp? Ha nem, akkor mondom. A legjobb szüleim vannak, és gyerekkoromban is fantasztikusak voltak. Az összes osztálytársam imádott nálunk lenni. Én még tizennyolc éves koromban is velük mentem nyaralni, egyszerűen azért, mert velük akartam. A kamaszéveim kicsit talán keményebbek voltak nekem is, biztosan ők is ezt mondanák, ha megkérdezném őket, de különben mindig nagyon jóban voltunk.
Elképesztően sokat köszönhetek nekik. Mindig volt idejük rám, vagy ha nagyon ritkán mégsem, akkor ott voltak a szintén fantasztikus nagyszülők, nagynénik.
Soha nem kezeltek vagy inkább soha nem kezeltek le gyerekként. Mindenre komolyan válaszoltak. Elképesztő nagyokat nevettünk együtt, és azóta se változott semmit a kapcsolatunk. Az unokák is imádják őket. A fiam tizenhat éves, sokat alszik náluk, mert szeret ott lenni. Remélem, hogy olyan vagyok, mint az apám.
