Vakítóan fehér tollruha és aranylón csillogó mirtusz? Vagy éppen szürke városi szárnyas, aki az utcán kavicsot kap fel csõrével? De kinek jutnak eszébe azok a madarak, akiket gondos odafigyeléssel tartanak a kertvégi dúcban vagy a padlások eldugott szegleteiben - a házi galambokra.
A csillogó nyakú békehírnököket már kevesen nevelgetik, viszont a galambászat visszatért. Mostanra azok a tenyésztők, akik megmaradtak ennél a különös szenvedélynél, új tenyészeteket hoztak létre, szakosodni kezdtek, így kialakult a négy teljesen elkülönülő szakág.
A legismertebb a postagalambászat, ami talán a legélőbb manapság. Az ősi ösztönüket használva, néha 1000-1500 kilométert is repülnek a madarak, hogy mielőbb célba – a gazdájukhoz – érjenek.
Nem az eszükért tartják az úgynevezett díszgalambokat sem, hiszen mint a nevük is mutatja szépségük, becses küllemük teszi értékessé őket. Kiállításokon szakértő szemek mustrálják a tollazatot, a megjelenést, a vérvonalat.
A legegyszerűbb, de legszomorúbb sorsuk a húsgalamboknak van. A hatalmas testű madarak életüket a fazékban végzik, hiszen csak azért tartják őket, mint más szárnyast a baromfiudvarban.
Az idővel, és a kilométerekkel küzdenek az úgynevezett pörtlik is: ők a minél hosszabb idejű levegőben maradást tűzték ki célul, ráadásul nem is akárhogy, hiszen a hőn áhított távot függőlegesen teszik meg. Ilyen versenyeken elengedhetetlen eszköz a távcső. A galambok olyan magasságokat képesek elérni, hogy szabad szemmel szinte követhetetlenné válnak. Az ilyen galambok tájékozódási képessége, finoman szólva, nem éppen kifinomult, de erre nincs is igazán szükségük.
