– Miként mutatkozik be a felesége?
– Neki általában nem kell bemutatkoznia, mert annyian ismerik.
– De ha jönne egy eszkimó szakszervezeti küldöttség, akik nem tévéznek?
– Ilyen esetekben többnyire improvizál. Ötletei mindig vannak. Azt elmondja, hogy Spitzer Gyöngyi, és még hozzáfűz néhány cirkalmat a hangulatától függően.
– Az ön nevét nem is használja?
– Nem. Bár ha visszagondolok, szerelmünk hajnalán, amikor még szó sem eshetett a házasságról, rendre úgy mutatkozott be, hogy Lőrinczné Tavasz Gyöngyibaba Soma.
– És amikor elhagyta a Lőrincznét, az azt jelentette, hogy bizony alkonyodik a szerelmüknek?
– Két-három év és két gyerek után már nem ugyanazon a hőfokon lángolt…
– Meglep, de imponál, hogy ezt elmondja. A párok zöme, úgy vettem észre, hogy még egymás között sem mer szembenézni azzal, hogy ilyen is lehet.
– És ettől még vissza is térhet, vagy más formát ölthet. A mi kapcsolatunk egyik legfontosabb eleme, hogy nem hazudunk egymásnak. Gyöngyibaba médiaszemélyiséggé is azért vált, mert szókimondó, és otthon sem köntörfalaz.
– Ön nem is próbálkozik soha, akár tapintatból, füllentéssel, elhallgatással?
– Kezdetben fordult elő, de rendre észrevette. Zsigerileg érzi, hogy valami nem stimmel. Rájöttem, hogy egyszerűbb, ha nem bonyolítom a dolgot.
– Igen, de ugyanakkor a folytonos őszinteség feszültséget okozhat, fájdalmakat, olykor fölöslegesen is.
– Persze. Ezért fontos, hogy tudjunk disztingválni, mert nagyon nem mindegy, hogy mikor és mi módon vagyunk őszinték. Ehhez az is kell, hogy mind a két félnek legyen kellő tartása, önismerete és toleranciája is, különösen amiatt, mert az évek során egyre pontosabban ismerjük a másik érzékenységeit, sebezhető pontjait. A mi őszinteségünknek az a lényege – miközben esetenként megvívjuk a magunk indulat vezérelte értelmetlen és ostoba csatáit –, hogy segítsük a másikat, hogy építsük egymást, és ne a földbe döngölésre törekedjünk.
– Az, hogy ő megdöbbentő őszinteséggel adja ki magát, akár írásaiban, akár szerepléseiben, önt nem zavarja?
– De. Volt idő, amikor ebből elég sok vita is adódott közöttünk, mert úgy éreztem, hogy kitárulkozásaival időnként túllépi azt a határt, amit én még el tudok viselni. Neki a maga vehemenciája miatt eleve mindig volt problémája a határok meghúzásával és megtartásával. Ráadásul pont a celebvilágba csöppenésekor indult el egy áldatlan versengés, hogy ki tud még olyanabbat elárulni a magánéletéből, hogy rákapjon a sajtó. Akkor még ő is elbizonytalanodott, hogy meddig lehet a kendőzetlenséggel elmenni. Esetenként előfordult, hogy szóltam, ezt már nem kellett volna elmondjad, ez tényleg nem tartozik rajtunk kívül másra. Ezek alaposan elgondolkodtatták, és azóta ügyesen kialakította úgy a maga műfaját, hogy megmaradt a nyitottsága, de a családi életünk intimitása is.
– Az ön számára, aki még pályakezdő énekesnő korából ismeri, mennyire volt fura megszokni, hogy a feleségéből egyszer csak egy ország Somája lett?
– Hát az biztos, hogy más volt annak idején, amikor underground helyeken meg alternatív színházakban léptünk fel…
– …úgy tudom, ott ismerkedtek meg.
– Igen, az Egyetemi Színpadon. Ő vendég énekesként lépett fel, én pedig a hangtechnikáért voltam a felelős. Közvetlen előadásával rögtön megkapta a közönséget, ám a végén kicsikét sokáig lubickolt a sikerben. Magyarán nem akart lemenni a pódiumról, én pedig hátulról rámordultam, hogy: „Kislány, nem akarsz lemenni a színpadról?” Elég durung megjegyzés volt a részemről, ám ő másként fogta fel. Meghatódott, hogy én kislánynak neveztem őt, mivel neki baja volt saját méreteivel addig, és úgy érezte, hogy a részemről ez bók volt. Az érdekes az, hogy mindketten elraktároztuk ezt a villanást, de nem lett folytatása. Évekkel később éppen otthon matattam a lakásomban, amikor egy haverom felcsengetett, hogy valamelyik környékbeli szórakozóhelyen nincs mikrofonja az énekesnőnek, nem tudnék-e kölcsönadni. Levittem a mikrofont, és kiderült, hogy Gyöngyike volt a tűkön álló énekesnő. Itt már türelmesen végigvártam az előadást, aztán elkezdődött közöttünk valami, ami azóta is tart. Találkozgattunk, sétálgattunk, aztán egyszer feljött… És az is nagyon jellemző, hogy egy befőttesüvegben nyúlragulevest hozott, egy lábasban pedig káposztás kockát. Nála a szeretet, a kapcsolódás egyet jelent a gondoskodással…
– …még ha ennek az elviselése nem is mindig könnyű feladat…
– A család iránti felelősségvállalást ő gyermekkorától hordja magában. Mint legnagyobb gyerek, neki kellett négy testvérével foglalkoznia, esetenként orvoshoz vinni, pelenkázni őket, vagy enni adni nekik. Ez folytonos késztetést jelent azóta is számára, és zseniális szinten csinálja. Pillanatok alatt tud remek ebédeket, vacsorákat összedobni, én maximum kézilány lehetek mellette.
– Ön látja akkor is, amikor elesettebb, amikor otthoni ruhában jár…
– Otthoni ruha, zizegő jogging vagy megfakult pongyola nincs nála. Ő otthon is szexisen öltözködik, mindig tipp-topp. Szoktam is mondani, hogy hozzánk bármikor beeshetne egy tévéstáb, Gyöngyibaba mindig kameraképes. Az energiaszintje persze meglehetősen változó ilyen pörgés mellett. Alapvetően a felfokozottság a jellemző rá, mindig adni, mindig ténykedni szeretne. Addig nincs nyugodt pillanata, amíg van öt szabad perc a naptárában. Mert mit fog akkor csinálni? Arra az öt percre nincs rá pótolhatatlanul szüksége a világnak?! Ez pánikot okoz nála. Mondhatnám úgy is, hogy szisztematikusan lemeríti magát. Ilyenkor kell rá odafigyelni, mert el szokott jönni az a bizonyos holtpont, amikor nullára zuhan az energiaszintje. Ekkor be kell tuszkolni az autóba, és levinni néhány napra a Balaton menti présházunkba. Ott kialussza magát, beszélgetünk, kirándulunk, és amikor visszafelé jövet nógat, hogy hogyan is lehet ilyen tetű lassan vánszorogni a sztrádán, amikor neki ötezer dolga volna, nyugtázom, hogy feltöltődött. Az ő lelke egy különleges műszer, amelyik iszonyatos erejű impulzusokat bocsát ki, de roppant érzékeny is, oda kell rá figyelni. Ezt sokan nem tesszük meg a feleségeinkkel. Oda se hederítünk, amikor látjuk pityeregni őket, legyintünk, hogy „ilyenje van”, és nem gondolunk arra, hogy azért sír, mert nem kap tőlünk elég figyelmet. Magunkkal vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy foglalkoznánk azzal, aki a legfontosabb nekünk.
– Ön szerint mi viszi át a lobogást szeretetté, szövetséggé?
– Nálunk először jöttek a gyerekek, az elementáris igény irántuk, az ezzel járó felelősség. Amikor ők nagyobbak lettek, akkor elkezdtünk együtt dolgozni, ami szintén izgalmas együttlét volt. Éreztük, hogy pörgünk, hogy megy előre az életünk. Együttlétünk hetedik évében párocskámnak eszébe jutott, hogy jó lenne összeházasodnunk! Addig ő nem akart, akkor viszont kitalálta, hogy mennyire boldogok lennének a gyermekeink, ha ott lehetnének szüleik ceremóniáján. Persze hogy hatalmas felhajtás lett belőle, előbb Budakalászon, a faluházán, majd Csobánkán, ahol a sziklaparkban az égiek előtt is szentesítettük összetartozásunkat. És túl azon, hogy szeretjük egymást, fontosak vagyunk a másiknak, és hogy a gyermekeink is összetartanak, lényeges az is, hogy mindig legyen valami közös cél, ami kirángat a hétköznapokból, ami új távlatokat is nyit előttünk.
– Ön hogy nevezi őt otthon?
– Bárminek, csak nem Somának. Tündérkétől Angyalkán át mindenféle kreált alkalmi fantázianevekig…
– De ha haragosan rá akar szólni, mert nincs megstoppolva egy zokni?
– Ez jó kérdés… Egyáltalán azt nem tudom, hogy mit szólna ehhez a felvetéshez! Kabátgombot már varrt fel, de zoknistoppolás még nem fordult elő eseménydús együttélésünk folyamán.
