Ugye, nem akar mindent tudni rólam?

Úgy hozzátartozik ehhez a rosszkedvű és jókedvű, utált és imádott nagyvároshoz, mint a Vígszínház, a Szent István körút és a Lövölde tér. Néha énekelget, kóbor, cigarettafüstös kis dalokat, és az embert átjárja valami szokatlan melegség. Pedig a hangja közelébe sem jöhet Carusóénak, viszont hozzánk szól, közös múltunkról, emlékeinkről, az életünkről, amely szomorú és vidám, komisz, de azért szeretnivaló.

Három színházban játszik, kilenc szerepet. Előadás előtt találkozunk a József Attila Színházban. A művészbejáró mögötti előtérben állt a füst, ott lehet egyedül dohányozni. Mindenki füstöl keményen, és nézik a tévében a Nagy Testvér házát. “Rágyújthatok?” – kérdezem félve az öltözőben. Hát persze. Kipakoljuk az öltözőasztalra a cigarettásdobozokat, előveszem a magnót. Kern kicsit aggódik. “Tényleg működik ez a masina?” – ad hangot baljós előérzetének, amely a női újságírók láttán mindig elfogja, ha azok hosszas kotorászás után, úgy húzzák elő táskájukból a hangrögzítőt, akár egy döglött békát.

Személyes ismeretségünk egy címlappal kezdődött, több mint tíz éve. Akkor játszotta a III. Richárdot és azt szerette volna, ha így kerül rá a címlapra. Palástban, koronában. Kívánsága teljesült. Abban az időben még szigorúan magázódtunk. Ez volt a szokás. Később, időnként tegeződtünk, bár nekem tetszik a magázódás. Férfiaknak sokkal izgalmasabb azt mondani, hogy “Maga csak ne nézzen úgy rám…”, mint odavetni: “Most mit bámulsz?”

Kern András a hatvanas években

– Döntsük el – javaslom –, tegeződjünk, vagy magázódjunk?
– Ahogy maga akarja, vagy ahogy te akarod. Nekem mindegy.

– Furcsa, még sosem láttam Magát, vagyis téged tréningruhában, de sötét öltönyben, nyakkendőben sem. Ez a zakó is, ami rajtad van olyan lazán elegáns.
– Pedig látható vagyok tréningruhában is, például otthon, meg néha elmegyek a Lukács uszodába, és oda nagyon szeretek nem felöltözni. Egyszer volt egy közös filmtervünk Koltai Robival, a Féltestvérek, és jelentkezett is egy belga producer, aki meghívott bennünket Brüsszelbe. Ezt a fekete zakót ott vásároltuk a Robi fiával öt-hat éve.

– Jó vétel volt. Ezek szerint attól nem kell félned, hogy kihízod?
– Néha rám rakódik pár kiló, főleg nyáron, amikor kevesebbet dolgozom.

Egy csók és más semmi – Eszenyi Enikővel

– Ilyenkor sportolsz?
– Dehogy sportolok… Járogatok a Lukács uszodába, azt kineveztem sportnak, pedig csak traccsolás. Sajnos sosem sportoltam, de annyi mindent csináltam gyerekkoromban, hogy a szüleim elfelejtettek sportoltatni. Ha időnként meghízom egy kicsit, akkor elkezdek fogyókúrázni, és valahogy leszedem azt a két-három kilót, ami a hasam környékére felmászik. Ettől nagyon boldog vagyok. Utána persze visszahízom, és kezdődik az egész elölről.

– Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy ez a Kern tényleg ilyen jópofa, mulatságos fickó, akiből dől a hülyeség, vagy gátlásos, aki ezt humorral álcázza, illetve elviselhetetlenül nagyképű alak?
– Mit válaszoltál?

– Azt, hogy nem tudom. Színész. Hangulatember.
– Nagy hülye lehetett, aki ezt kérdezte, mert az említettek közül egyik sem vagyok. Azt hiszem. Egy kicsit deprimáltságra hajlamos, viszonylag rosszkedvű fiú vagyok, akinek veleszületett érzéke folytán van némi humora. Civilben inkább rosszkedvű vagyok, mint jópofa. Nagypofájú, azt hiszem, egyáltalán nem vagyok, gátlásos sem. Most már legalábbis nem.