Szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy nőttem fel, hogy a szüleim mindketten azt a munkát végezték, amit szerettek, és amiben igazán otthon érezték, érzik magukat. Jelentőségteljes mintaadás volt ez, mert bár a szakmámat tekintve nem őket követtem, az számomra is fontos a mai napig, hogy olyan munkám, hivatásom legyen, amit szívvel-lélekkel tudok végezni. Ugyanilyen szerencsés vagyok a választott családommal is, hiszen anyósom kiemelkedő példája az élethosszig tartó tanulás fontosságának, és a megújulásra való képességért sem kell a szomszédba mennie.
Repper Ritával, a Bálint Ház nyugdíjasklubjának vezetőjével személyes hangú beszélgetésünkben körbejártuk, hogy mit jelent idősekkel foglalkozni, hogyan érdemes az ő korosztályuknak programokat szervezni. Illetve arról is beszélgettünk, hogy miből nyert motivációt arra, hogy 40 éves kora felett szerezze meg az első, majd 50 éves kora után a második diplomáját, és mit ajánl az én generációmnak akkor, ha elveszítjük a fókuszt az életünkben.
Mi már régóta jól ismerjük egymást, ám kérlek, hogy az olvasóknak mutasd be magadat és a munkádat néhány szóban.
Amivel most már tíz éve foglalkozom, az egykor álmaim munkahelye volt. Egy nyugdíjasklubot vezetek, amelyről korábban azt gondoltam, hogy mindössze annyiból áll, hogy ide kedves idős hölgyek és urak bejárnak kávézni, kakaót inni, tortaszeleteket majszolni és beszélgetni az élet nagy kérdéseiről, a piaci árukról, a divatról. Esetleg színházba, moziba, kirándulni járnak.
Idősek között nőttem fel kisgyerekként, szeretem az öregeket, szeretek velük foglalkozni, úgyhogy amikor ezt a klubot láttam működni, úgy éreztem, hogy nekem találták ki. Kimondottan azért mentem el egy főiskolára, hogy elvégezzem azt a képzést, amely szükséges volt ahhoz, hogy ezt a munkát vállalhassam. Ez egy speciális közeg, mert egy felekezeti hovatartozáshoz, a zsidó valláshoz kötődik, a holokauszttúlélők klubja – és bár továbbra is imádom, azért az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy közel sem csupán torta, kakaó és egy kis beszélgetés, amire az időseknek igényük van.
Miből áll egy idősklub programkoordinátorának feladatköre? Mi úgy képzeljük el egy idősek klubját, hogy kávé, süti, mozi, beszélgetések – de azért tudjuk, hogy ennél sokkal több rétű feladatkört ró rád.
Nagyon megváltozott a világ, most már jó pár éve tendencia az élethosszig tartó tanulás. Ennek köszönhetően már nem elégíti ki a klubot látogató nőket és férfiakat 70-80 éves korukban sem, ha „berakják őket” csak úgy kártyázni egy klubba, és elvárják, hogy ők ott érezzék jól magukat.
Kell nekik is a szellemi kihívás, elsősorban azért, mert ebbe a klubba főként magasan kvalifikált emberek, pedagógusok, jogászok, mérnökök, művészetekkel magas fokon foglalkozó emberek járnak.
Sokszínű, érdekes programokra van igényük, ám ez rengeteg szervezőmunkával jár. Ami nagy kihívás volt az elmúlt időben, az a majd 9 hónapig tartó energetikai felújítás a házban, ami kissé otthontalanná tette a klubot, a tagokat, és külsős helyszíneken kellett megoldani a programjainkat. Természetesen így is működtünk tovább rendületlenül.
Repper Rita, a Bálint Ház nyugdíjasklubjának vezetője
Ez a klub nem állhat le, hiszen sokak számára ez a közeg jelenti a napi szintű kapcsolattartást más emberekkel, idősekkel és fiatalokkal egyaránt.
Nyilván minden munkafolyamatban nagyon jó, ha vannak kihívások és fejlődési lehetőség. A klub tagjainak igen nagy igényük van arra, hogy színvonalas programokat szervezzek és érdekes előadókat hívjak meg. Az már személyes kihívásom, hogy ezek a programok számomra is pluszt tudjanak adni. Rendszeresen tartunk kommunikációs tréningeket, és olyan előadásokat is szervezünk, amelyek nekem is biztosítják az új trendek megismerését. Fontos elvárás a klubtagok részéről, hogy a meghirdetett programot minden körülmények között meg kell tartani. Ez, sajnos, nem mindig lehetséges, ám azt rendkívül nehezen tudják feldolgozni, ha egy program, akár az előadó betegsége miatt, elmarad, és helyette más van. Akkor aztán kreatívnak kell lennem!
És melyik részét élvezed leginkább?
A szabadságot. Azt, hogy senki nem határozza meg, hogy a napi teendőimet hogyan, milyen sorrendben végzem el. Részben rugalmas a munkaidőm, ami nálam inkább azt jelenti, hogy esetenként nem napi 8 órát dolgozom, hanem 10-12 órát is. Az is rugalmas, hogy sokszínűen szervezhetek kirándulásokat, legtöbbször a klubtagok igényei, kérései szerint. Havi szinten belföldre, évente akár többször is külföldre utazhatunk. Egy-egy ilyen program szervezése és lebonyolítása mindig hatalmas kihívásokkal jár, de szerencsére remek partnerekkel dolgozhatok együtt, és kimondottan élvezem a szervezőmunkát. Nagyon sok feltöltődést jelent számomra az a szeretetet, amely a klubtagoktól árad felém. Ha nem vagyok ott, azt mindenki érzi, a kollégák és a klubtagok egyaránt.
A közösségi ház mindenki számára nyitott? Mennyire részei az idősek a közösség életének?
Mi erre mindig is büszkék voltunk, hogy a ház 0-tól 120 éves korig mindenki felé és mindenki számára nyitott, minden korosztály számára megvannak a programok a játszóháztól a fitneszen át az idősklubig, amely 24 éve az egyetlen stabil klub a házon belül. Emellett kifejezetten azért szeretnek akár napi szinten eljárni a Bálint Házba, mert itt nincsenek szegregálva, hanem tényleg benne élnek a napi körforgásban.
Sok ember jön a klubba, akinek nincs családja, vagy olyan családja van, akik már évek óta tartósan külföldön élnek. Ám egy Skype-on megölelgetett dédunoka közel sem hozza ugyanazt az érzést, mint amikor egy tütüszoknyás kis balerina végigsuhan a folyosón, és őt meg lehet csodálni.
Kell az idősek számára az inspiráció, hogy egy olyan közegben lehetnek, ahol órákon keresztül nem is érzik a korukat. Erről a csivitelő gyerektársaság mellett a sok-sok vidám program is gondoskodik. Vannak ünnepekhez kötődő programjaink, jó hangulatú koncertek, táncos-zenés összejövetelek, amikor lehet látni, hogy mennyire el tudják felejteni minden gondjukat.
Mennyiben más idősek számára programot szervezni, mint fiataloknak? Mire kell kiemelten figyelned?
A fiataloknál sokkal több az interakció, mert ők ebben a világban nőttek fel, kütyükkel a kezükben, amiket az idősek sok esetben nem tudnak készségszinten használni. Tehát őket elvinni egy olyan programra, ahol interaktív kiállítás zajlik, nem szerencsés. Nekik az jelenti az élményt, amikor ott van egy lelkes idegenvezető, aki verbálisan tájékoztatja őket, és lokálpatrióta szenvedéllyel mesél a hely történetéről.
Nagyon oda kell azonban figyelni arra, hogy ebben a korosztályban már megromlanak az érzékszervek. Sok embernek titkoltan, de nagyon romlik a hallása. Ezt sokkal jobban szégyellik, mint a szemüveget, amely már teljesen beépült az életünkbe.
A botot is nehezen viselik, de a rossz hallásukat kimondottan titkolják, és ez sok félreértés forrása lehet. Ezért fontos az artikuláció és a tiszta, egyenes kommunikáció, valamint az egyszerű mondatok. Csoportosan nehézség lehet még az, hogy tudnak úgy viselkedni, mint a gyerekek, könnyen elveszítik a figyelem fókuszát. De itt azért fontos az ő saját felelősségük.
A ház 0-tól 120 éves korig mindenki felé és mindenki számára nyitott, minden korosztály számára megvannak a programok a játszóháztól a fitneszen át az idősklubig.
Milyen képzettségeket szereztél, és mi motivált abban, hogy 40 éves korod után szerezd meg az első, majd 50 felett a második felsőfokú végzettséget?
1979-ben, amikor érettségiztem, még teljesen más felvételi rendszer működött Magyarországon. Akkor engem nagyon megbélyegeztek az édesapám ’56-os ellenforradalmi tevékenysége miatt, és mint utóbb kiderült, az a jogi egyetem, ahová többször jelentkeztem, egy elérhetetlen álom volt. A különleges vezetéknevem alapján könnyen beazonosítható voltam, és így kiderült, hogy engem oda soha nem vettek volna fel a szüleim politikai hovatartozása miatt. Így kényszerpályára kerültem, és sok olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nem éreztem jól magam. Nem szerettem az adminisztrációt, a kötöttségeket és azt, hogy sokszor értelmetlen feladatokat kellett végrehajtani.
Amikor a gyerekeim megszülettek, akkor egy teljesen más pálya töltötte ki az életemet: 18 éven keresztül pedikűrösként dolgoztam, és már akkor is javarészt inkább idősekkel foglalkoztam. Már ott találkoztam azzal a helyzettel, hogy az emberek szeretik kiönteni a szívüket. Akkor gondolkodtam el rajta, hogy miért ne tehetném ezt egy másik közegben, például mint szociális munkás?
Akkor jött ez a nyugdíjasklubélmény és egy adományszervezői tanfolyam tapasztalata. Kigondoltam erről a kettőről így együtt, hogy én bizony közösségi szociális munkás szakon fogok képzettséget szerezni, hogy ezt a klubvezetői feladatkört betölthessem. Ez működött is jó darabig, amíg eljött az újabb kihívás, hogy lehet ezt még professzionálisabb módon is művelni. Akkor végeztem el a művelődésszervező szakot, amit most átkereszteltek andragógia szaknak, és végül geronto-andragógus mesterképzést végeztem a Zsigmond Király Egyetemen.
Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik 30-35 évesen azt gondolják, hogy már minden lehetőség elúszott, és minden ajtó bezárult előttük a pályaválasztásban?
Az én környezetemben rengeteg pályamódosító vagy pályaelhagyó van, akik szereztek ugyan egy diplomát, mert ez volt az elvárás, de végül más útra léptek. Érdemes azt tudni, hogy sok pálya esetén a diploma nem ad olyan sok plusztudást, ám a diplomához vezető út számos olyan készséget fejleszt ki, ami később az élet bármely területén fontos lehet. Például megtanít kutatni és kérdezni. A jó kérdés fontos alapja a kommunikációnak, és ennek feltétele, hogy kíváncsiak legyünk a világra.
A másik, hogy megtanuljunk rendszerben gondolkodni, és az egyes tudományterületek között átjárhatóságot és összefüggéseket találni. Az általános és középiskolákban megtanítják ugyan a történelmet, az irodalmat, a földrajzot, de hogy mi a valódi értelme, és milyen összefüggések vannak a dolgok közt, azt nem.
A felsőoktatásra ugyanúgy meg kell érni, mint bármilyen más életterületre, és ha valaki ezt 40 vagy 50 éves korában éri el, akkor azt tanácsolom, hogy bátran vágjon bele akkor, amikor pontosan tudja, hogy mi érdekli. Soha nem késő.
Honnan merítesz motivációt, új ötleteket a munkádhoz?
Ez most nagyon direkt reklámnak hangozhat, de valóban így gondolom: a kedvenc újságom a Nők Lapja már gyerekkorom óta, mert sok olyan témával foglalkozik, amely engem is érdekel. Minden kedden az első dolgom, amikor kézbe veszem, hogy átlapozom az elejétől… nem! A végétől az elejéig! A cikkek, interjúk nagyon inspirálóan hatnak rám, és valóban több program alapját is adták már. Ilyen volt a felnőtt színezés, amit szintén itt láttam először, és amely azóta egészen egy festő szakkörig nőtte ki magát. A klubtagok már nemcsak színeznek, de alkotnak is, és a műveikből már kiadványok is születtek: naptárak, kifestők, képeslapok.
A felnőtt színezővel kezdődött, és festő szakkör lett a vége
Ugyanúgy figyelünk az egészségünkre is, szintén az olvasott ajánlások alapján. Ostheoporosis-torna, egyensúlytréning, zumba is van nálunk. A dalkör vagy az irodalmi programunk is sokszor nyer inspirációt a könyv- és színházi ajánlókból. A kiállításajánlók alapján járunk múzeumba, múzeumpedagógiai programokra is, amelyekről kevesen tudják, hogy olykor speciálisan időseknek is szólnak.
Mi már abban a szellemben nevelkedtünk, hogy bármit elérhetünk, csak akarni kell, és eleget tenni érte – aztán nagy arculcsapás nekünk a kudarc, ami, ugye, az élet része. Sokan azonban nem tudják, hogy egy kilátástalannak tűnő helyzetben hogyan építsék magukat újra. Mit tanácsolnál, honnan merítsünk erőt egy nehéz helyzet után?
Egy nagyon speciális terület, ahol dolgozom, hiszen nemcsak hús-vér emberek élettörténetét hallgatom meg, hanem a klubtagok hozzák magukkal a történelmet is holokauszttúlélőkként. Rengeteget lehet tanulni abból, hogy ők hogyan álltak fel abból a helyzetből, hogy túléltek egy világháborút, majd megtörtént a felszabadítás, újrakezdték az életet, aztán jött egy államosítási időszak, kitelepítések, tulajdonok elvétele, és jött ’56 meg újabb változások… De mindig fel tudtak állni az újabb és újabb kihívásoknak megfelelően.
A továbblépés egy életösztön. Sokat hallunk manapság a depresszióról, befelé fordulásról – régebben valahogy olyan óriási kihívásokat állított az emberek elé az élet, hogy csak az segített, hogy rövid időn belül teljesen tudtak váltani és továbblépni.
Nyilván nincs mindenkinek alkalma arra, hogy a világháború túlélőivel beszélgessen. Ám akkor is érdemes meghallgatni az időseket, hogy ők hogyan éltek meg helyzeteket. Nagy motiváció lehet az életünk átgondolására, ha megismerjük a saját családunk történetét. Jó lenne, ha a nagymamák és nagypapák részei lehetnének a gyerekek életének, és általuk megtanulhatnák a fiatalok, hogy az előző generációk nagyjából ugyanazokkal a problémákkal néztek szembe, mint ők, ha más körítéssel is, és meghallgathatnák, hogy hogyan oldották meg ugyanazokat a helyzeteket. Idősek és fiatalok rengeteget tudnak tanulni egymástól – és végső soron ez mindennek a lényege.
