
A hír: Az elmúlt két évtized alatt háromszorosára nőtt a külföldi munkavállalást vagy végleges letelepedést tervező fiatalok aránya – állapította meg a Tárki Társadalomkutatási Intézet kutatása. Kiugró mértékben a tanulók érintettek: a diákok több mint fele nem Magyarországon képzeli el a jövőjét.
Igazából nem is a külföldi egyetemtől félek én, hanem annak következményeitől. Mi lesz, ha ott kint beleszeret egy kimért, okos brit pasiba, vagy egy brillantinos hajú jóképű olasz macsóba, esetleg egy dél-dakotai bivalytenyésztő egyetlen fiába? És ha valamelyikhez hozzá talál menni feleségül? Akkor a diploma után nyilván már nem jön haza dolgozni, mert csekély esélyt látok arra, hogy az angol, olasz, vagy az amerikai pasi pont Magyarországon akar majd élni, csak azért, mert a csini kis magyar feleségének honvágya van, és hiányzik neki az a jó édes anyja. Na, akkor majd süthetem a boldog nagymamás éveket! Igen, magamban nagyon is önző vagyok. Nem akarom, hogy az unokáim számára a balatoni nyár csak egy kis vidám kiruccanás legyen, és nem az identitásuk része. Nem félévente egyszer szeretném bébiszittelni őket! Igenis a Millenárison vagy a Szent István parkban szeretném legeltetni Sári csemetéit. Cirkuszba, bábszínházba akarom őket vinni minden héten. Főzni akarok rájuk! Nem egy angol kertvárosban, hanem itt, a második kerületben. De emocionális anyaságomat szép csendben sopánkodva magamba fojtom, és racionális énemet próbálom előhívni szentimentális lényem legmélyéről.
– Ne nyivákolj – mondja a férjem. – Te is tudod, hogy ezzel tesszük neki a legjobbat. Nem a felszínes divat, az „el kell húzni ebből az országból” pufogtatós szlogenje mondatja ezt vele, hanem a meggyőződése. A férjem is külföldön tanult és dolgozott is sokáig, de ő azon kevesek közé tartozik, aki hazajött. Nem azért, mert Kanadában nem jött be neki az élet, hanem mert magyar feleséget, magyar gyerekeket akart. Itthon aztán hamar megtapasztalta a magyar közélet, a munkaerőpiac és a munkamorál mély bugyrait. De marad, maradunk. A lányunk viszont menni készül. És hogy a fent felsoroltak ellenére mégis miért kultiváljuk ezt a lehetőséget, hiszen itthon is vannak jó színvonalú egyetemek? Mert utáljuk a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot. Hiszünk abban, hogy egy külföldi egyetemen tanultak és az ott szerzett diploma öt év múlva is pont annyit fog érni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Nem szeretnénk, ha a gyerekünk elkövetkező évei a tanulás és a bulizás helyett a tüntetésekről, hídfoglalásról, transzparensgyártásról szólna, meg arról, hogy származás és kinézet szerint listázzák, évente átszervezik, összevonják, megszüntetik… az oktatókat lecserélik, oda-vissza „reformálják” az életét.
Ha pedig Sárit nem veszik fel sehová, nos, akkor sem dől össze a világ. Majd elmegy csaposnak Londonba, és közben készül az egyetemre. Titkon pedig azt reméljük, egy magyar srác csavarja majd el végérvényesen a fejét, és akkor itthon marad a mi kicsi lányunk. Persze csak ha lesz munkája.