– Én is kérdeznék valamit: mit gondolsz, hogyan juthatsz be egy olyan házba vagy lakásba, ahol siket él? Aki ugye nem hallja meg a csengőt…
– Gondolom… valami fényjelzés mutatja, hogy megnyomták a gombot – válaszolom.
– Így van. És szerinted egy siket hogy ébred fel időben? Az ébresztőórát sem hallja.
– Talán a jelző rezgőre van állítva vagy ilyesmi…
– Igen, a telefon rezgőre, az ébresztőóra meg olyan, hogy felkapcsolja a fényt. A siketek a fényre jóval érzékenyebbek.
Így beszélgettünk Krisztiánnal, aki nem elégedett meg azzal, hogy Rózsika, a jeltolmács segítségével megválaszolta az én kérdéseimet, ő is kérdezett.
– Ugye tudod, hogy van jogosítványom? Szerinted hogyan vezet egy siket? – kérdezett tovább.
– Biztos, hogy nagyon jól – vágtam rá határozottan, nem mintha a siketek vezetési tudásáról lennének elképzeléseim, hanem azért, mert ez a 23 éves fiú túl van a huszadik fotókiállításán. – Tudod – magyaráztam neki –, én fotósokkal járom az országot, és egyik jobban vezet, mint a másik!
Kisfiú a fotelben
Hajts Krisztián magas, vékony, értelmes arcú, barátságos fiú. A nagyszülei nevelték fel, de ez a szó, hogy „nagyszülő”, ebben az esetben nem pontos. Mégis igaz. Hopka Béla és felesége, Ani néni másfél éves kora óta gondoskodnak róla, szeretik, bátorítják, és mindent elkövetnek azért, hogy a fiú minél teljesebb és önállóbb életet éljen.
– Az édesanyja fiatalon várandós lett, egyedül kellett megbirkóznia ezzel, és hozzánk került – kezdi Ani néni az egri lakás nappalijában. – Nálunk ez szokás volt, amolyan befogadó család voltunk mindig. Talán azért, mert az én szüleim elváltak, a férjem árva volt, a nagyszülei nevelték. A férjem akkoriban a gyerekvárosban dolgozott, onnan is jöttek hozzánk gyerekek, volt, akit mi adtunk férjhez. De a nagyobbik lányom osztályából is ha egy gyerek elcsavargott, nálunk kötött ki. Szilvi is így került hozzánk, az akkor másfél éves Krisztiánnal. Krisztián sápadt, vékonyka kisfiú volt, én jöttem rá, hogy nem hall. Észrevettem, hogy ha a két összetolt fotelban lefekszik, nem reagál semmire. Orvoshoz vittem, kapott hallókészüléket. Emlékszem, még az elején, ahogy néztem a tévét a fotelban ülve, őt az anyja a másik szobában már lefektette. Egyszer csak jött a cumijával meg a kis plédjével. Odaintettem neki, hogy gyere, mire odabújt hozzám, a pléddel engem takart be. Na, ez aztán eldöntött köztünk mindent. Próbáltuk segíteni az édesanyját, lakást intéztünk, szakmát akartunk neki, amikor külön költöztek, a kisfiú akkor is sokszor volt nálunk. Kruppos is volt, hányszor rohantunk vele a kórházba! A Papó lett a mindene, én a szigorúság. Kis tündér volt, ahogy a vékony hangján próbált magyarázni.
A Papó, Hopka Béla csupa melegség, szeretet, figyelem. Magyar történelem szakos tanár, aki a munkája mellett éveken át tanult Krisztiánnal, hogy segítsen neki. Elvégzett egy alapfokú jelelőtanfolyamot is, bár azt a különböző iskolákban tiltották: ne használják, mondták a nagyszülőknek, a cél az, hogy Krisztián mindenáron tanuljon meg beszélni. Míg a gyerek kicsi volt, könnyebb volt gesztikulálva elmagyarázni a dolgokat, de amikor a fogalmakra került a sor…!
– Tizenhat éves volt, amikor megkérdezte, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. Egy orvosi vizsgálat után ugyanis jön a doktornő, hogy szeretne nekünk gratulálni. De mihez? Hát a tizenhat gyerekhez. Mondtam, itt valami tévedés van, nekünk összesen négy gyerekünk van, meg ugye Krisztián, de ő inkább az unokánk. Kiderült, hogy amikor kérdezte Krisztiánt, hány testvére van, ő belevett mindenkit, aki csak körülötte van: a lányainkat, fiainkat, vőnket, unokákat. No, ezután egy nap ketten, Rózsikával összekészítettük a régi ruhácskáit, kis sapkáit, a kihullott tejfogait, és szépen elmagyaráztuk ezeket a dolgokat. Sírtunk, nevettünk közben… Nem könnyű dolgok ezek. Minden gyerekemmel, amikor hazajött az iskolából, megbeszéltük, mi volt, hogy volt. Úgy fáj, ha látom Krisztiánon, hogy valamiért szomorú, és nem tudom megvigasztalni…
Családi házban a legjobb
Lassan beporoszkál a szobába a kutya, Bogárka. Annak idején őt is megsajnálták valahol, egy szatyorban hozták haza, most családi kedvenc. Kérdezem Krisztiánt, melyik a legszebb gyerekkori
emléke.
– Mikor Ostoroson laktunk – mondja. – Az volt a legszebb. Sokat jártam a szomszédba, Papóval kocsikáztunk, kirándultunk, locsoltam a virágokat. Én is inkább családi házban szeretnék majd élni… – teszi hozzá.
– Jött velem mindig a kertbe – emlékezik Béla bácsi. – Sepertünk, babot szedtünk, mindenki ismerte a környéken, szerették. Megtanult autót vezetni, egész korán. Minden érdekelte, sokkal jobban, mint más gyereket. Emlékszem, egy este felmászott a meggyfára, mi meg kerestük. Amikor jól kinevette magát rajtunk, akkor jött le. Lehoztuk neki a fiam kis pedálos Moszkvicsát, azt hajtotta. A faluban már tudták, hogy zörög a Krisztián az autóval, akkor fél öt van. Egy nap eltűnt, nem találtuk sehol, neki kiabálni nem lehet. Kerestük, én sírva, a fél cipőmet elvesztve, amikor integetnek a presszó felől, hogy menjünk gyorsan. Rohanunk, benézünk, hát ott ül az ötéves gyerek a bárszéken.
Míg Béla bácsiék az emlékeket idézik, Rózsika eljelel mindent Krisztiánnak is, ő se maradjon ki a beszélgetésből. A munkatársai is figyelnek erre, ha nevetnek valamin, utána elmagyarázzák neki, nem akarják, hogy kimaradjon. Szeretik és becsülik, mert gyors, pontos és precíz munkatárs.
– Az Agria-Humán Kft.-nél dolgozom – magyarázza Krisztián –, Bosch-alkatrészeket szerelünk össze géppel. A többiek? Ők hallók, egyedül én vagyok hallássérült. De ez nem okoz problémát. Ahogy másban sem. Egy siket ember ugyanúgy képes ellátni magát, főzni, takarítani, dolgozni, vásárolni.
Fotós két keréken
A 23 éves fiú egyre önállóbb. Tizenhat éves kora óta külön lakik, Hopkáék egyik fiának a lakásában, ami pár lépésnyire van a lépcsőházban a nagyszülői otthontól. Néha vendégül látja a barátait, bár az nagy gond, hogy Egerben nincsenek korban hozzáillő hallássérültek. A nagyszülei azt is szeretnék, ha találna egy társat, mert szeretni, azt nagyon tud…
Ani néniék mosnak és főznek rá, utóbbi sajnos nem nagy kihívás, keveset eszik… A pénzét is jól osztja be, még takarékoskodni is tud. Sokat számítógépezik, elvégzett egy számítógép-kezelő és -karbantartó tanfolyamot.
A lakásában nagy a rend, ott mutatja a fotóit is. Erdőn, mezőn, a Tisza-tónál készültek a képek meg Ausztriában. Az édesanyja ugyanis évek óta ott él, őt látogatta meg.
– Az első fényképezőgépet a fiunktól kapta, felült a biciklire, ment, és amit látott, azt lefényképezte. Hát, én ezt minden siket gyerek szüleinek ajánlom – mondja Ani néni. – Mert így nem mi magyaráztuk, hogy ez sün, ez meg gyík, hanem ő látta meg, őt érdekelte, ő kérdezte.
Az első kiállítása Mezőkövesden volt, aztán itt Egerben, az Esélyek Házában. Most már több mint húsz helyszínen láthatták a természetképeit a látogatók, sőt olyan is volt, hogy őt kérték fel kiállításmegnyitásra. Ani néni zöldséglevest főzött nekünk meg rakott kelt és rakott krumplit, utána túrós süteményt kapunk, de nem elégedett az étvágyunkkal, ezért csomagol útravalót is. Ahol siket van a családban, ott az emberek az öklükkel kopognak az asztalon, így kívánnak jó étvágyat egymásnak. A pályaudvarra Krisztián visz ki bennünket. Tényleg jól vezet. Biztonsággal és nagyon udvariasan. Csak magunkban vagyunk, így nem tudunk beszélgetni. Egy jelet ugyan megtanultunk tőle. Azt, hogy: „Köszönöm.”
