– És azok a dobozok a garázsban?
– Ez a lakás inkább csak átmeneti szállás mindannyiunknak. Én korábban egy parasztházban laktam Budakeszin. Egyszerű, világos, régi parasztházban. Lényegében ott is kezdődött a kapcsolatunk Tamással. Szinte természetes módon vált az otthonunkká, csak éppen kicsinek bizonyult négyünknek. Amíg az elkészül, addig élünk itt, ebben a házban. Mondd, te ugye, régről ismered Tamást?
– Attól függ, hogy érted… Merthogy… ami azt illeti…
– Nem kell, hogy mellébeszélj! Sok mindent tudok róla. Amikor járni kezdtünk, az első időkben mást sem hallottam az ismerőseimtől, mint Tamás nőügyeit. Óva intettek, és féltettek tőle. Tényleg ilyen volt?
– Á! Ez így túlzás. Tény, hogy nem csupán az úszásban törekedett a rekordjavításra, de nem hinném, hogy ez önmagában még akkora bűn lenne…
– Nem bűn, ez igaz, viszont én nem akartam egy lenni a sok tucat lány közül, aki a csúcsdöntögetések közepette neki megvolt.
– Tudod, hogy amióta együttéltek, Tamás nagyon megváltozott?
– Nagyon remélem… és nagyon jó hallani…
– Nem hittem, hogy ő majd virágot hoz, ékszert vesz, hogy olyan gyengéden megsimogat, mint az imént a búcsúzáskor…
– Én sem.
– Hogy jöttetek össze?
– Fura történet. Vidéki lány vagyok. Esztergomi. Késői gyerekként jöttem. Szüleim pedagógusok voltak, kicsit polihisztorok is. Csodálatos emberek. Jóságosak, őszinték, nyitottak, becsületesek, és bennünket is, testvéreimmel, erre neveltek. Hogy a család a legfőbb érték, a szeretet és a tisztesség. Gyönyörűséges, tiszta, boldog gyerekkorom volt… azaz, hogy lett volna, ha nincs bennem, lelkem legmélyén egy örök félsz, örök szorongás, hogy ez nem tarthat sokáig, hogy ennek a szeretetburoknak hamarosan vége lesz, hogy a szüleim rövidesen elmennek.
– Nem is értettem, hogy lényegben miként lehet jelen egyszerre valami gyermeki tisztaság, ragyogás és valami asszonyi rezignáció, érettség…
– Lehet, hogy talán innen… Igen… Hogy örök gyerek is akartam maradni, meg örökké vigyázni is akartam rájuk… Nem sikerült. Ők valóban korán elmentek, én pedig, sok tekintetben védtelenül itt maradtam… Közben felvételiztem a színművészetire. Abszolút vidéki kislányként érkeztem, az utcán érdeklődtem, merre is van a főiskola, és legnagyobb meglepetésemre olyanok előtt vettek fel, akik már évek óta a szakmában dolgoztak. Nem baj, hogy egy kicsit túl sokat beszélek?
– Egyáltalán nem beszélsz túl sokat. Sőt…
– Nagyon szép évek következtek. Élveztem minden percet, amelyet az iskolában töltöttem. Szakmai sikereim is voltak. Komoly feladatokat kaptam már színházakban, sőt, negyedéves koromban jelöltek a színikritikusok díjára. Végül a második legtöbb szavazatot kaptam, amit fantasztikus megtiszteltetésnek éreztem, és érzem a mai napig. A magánéletem is szépen alakult. Egymásba szerettünk az egyik osztálytársammal. Ő volt az első férfi az életemben. Összeházasodtunk, gyermekünk született, Réka, aki egy tünemény. Úgy éreztem, megadatik mindaz, amire vágytam: a család és a munka harmóniája. Azt hittem, hogy ez most már örökké így is marad. Tévedtem. Házasságunkat tíz év családi tragédiáinak, szenvedéseinek elviselése felőrölte. Elváltunk, de a mai napig a legjobb barátok maradtunk. Színésznőként ballépésnek bizonyult, hogy a Vígszínházhoz szerződtem. Több helyre is hívtak, mégis álmaim társulatát választottam. Új bemutatókban alig kaptam lehetőséget, szinte csak szerepátvételeim voltak, ezért még csak bukni sem tudtam. Amikor távoztam, nem én hagytam ott a pályát, hanem, úgy érzem, a pálya hagyott cserben engem. Aztán adatott az RTL-en a Kölyökklub, amely egyenesen kapóra jött számomra. Szerettem is csinálni, érdekes is volt, gyerekek között is lehettem. Ez együtt elég volt nekem. A színháztól sem szakadtam el teljesen, a Karinthy Színházban nagyon bíznak bennem, és ott játszom a mai napig.
– Egyszer láttalak akkoriban egy médiabulin, és az volt az érzésem, hogy nem passzolsz bele abba a közegbe. Hogy idegen vagy a harsány, páváskodó médiaszemélyiségek, sztárok között…
– Egy kicsit mindig kívülálló is voltam. Indíttatásom, neveltetésem miatt nem tudott igazán elragadni ez a világ. Mindig volt valami kívülállásom, tartózkodásom… Nagyon jó haverságba kerültem a többiekkel, de például szent fogadalmam volt, hogy híres emberrel véletlenül sem jövök össze, mert az a világ annyira más, mint az enyém…
– Ehhez képest…
– Igen. Mint kiderült, tévedtem abban, hogy véletlenül sem. Mert véletlenül összejöttem.
– Hiszel a véletlenekben?
– Ez az volt… Vagy sorsszerűség? Ki tudja? Pataki Tibiék egyszer rávettek, hogy menjek el a Kokó meccse utáni fogadásra. Semmi kedvem sem volt hozzá, de hosszas kapacitálás után rászántam magam. Valami bolondság lehetett aznap a levegőben, mert egy csomó fiú nyüzsgött ott körülöttem. Olyanok is, akik addig észre sem vettek, most mind csapták a szelet, én azonban végig egy fura srácot figyeltem. Ott ült a pultnál, és egész éjjel engem lesett. Én meg – őt. Mert… mert valami nagyon megfogott benne. A különössége, a titokzatossága, a kisugárzása. Kérdeztem is a többieket, hogy ki ez a fura fiú a pultnál? Mindenki megdermedt, és rémülten ráncigáltak másfele: Ettől a jó sorsod mentsen meg! Néhány perc múlva azonban megint találkozott a tekintetünk. Tovább tudakolódtam, és megtudtam, hogy ő Darnyi Tamás! Na tessék! Végre megtetszik valaki, erre kiderül, hogy híres, méghozzá az egyik leghíresebb magyar sportoló! Ilyen pechem is csak nekem lehet!
– Nem is inogtál meg? Hogy hátha, most, ez egyszer…
– Nem. Legyűrtem a vonzódásomat, és az első adandó alkalommal elszöktem. Másnap reggel azonban telefonra ébredtem. Ő hívott. Találkozni akart velem. Elhárítottam. Közben ő újból és újból hívott, és kért, hogy találkozzunk. Na jó, gondoltam végül, egy találkozás nem a világ, legalább személyesen fogom közlöm majd vele, hogy reménytelen a kapcsolatunk, túl érzékeny vagyok, nem akarok sérülni.
– Miközben tetszett? Miközben vonzódtál hozzá?
– Tetszett, persze, hogy tetszett, de soha nem voltam az, aki attól, mert tetszik egy férfi, elalél. Aki ettől elveszíti a tartását, aki egy futó kalandért kockára tenné az emberi méltóságát. Tudtam, hogy nehéz lesz, de kellően eltökéltnek éreztem magamat, hogy ezt elmondjam. Budakeszin, az erdő szélén beszéltünk meg találkozót. Sokórás séta lett belőle. Miközben igazi macsóként próbált viselkedni, egész idő alatt rettegett a körülöttünk futkosó, mászó, suhanó állatkáktól. Ez még szeretetreméltóbbá tette. Másnap ott várt a munkahelyem előtt. Két hónapig járogattunk anélkül, hogy bármi történt volna, és még sok hónapig anélkül, hogy a közvetlen környezetünkön kívül bárki sejtette volna, hogy alakul közöttünk bármi is. Aztán az egyik este, amikor hazakísért, megkérdezte, hogy ott aludhat-e nálunk, a házban. Később egyre gyakrabban kérdezte. Aztán már nem is kellett kérdeznie. Hát így indult… Aztán még sok zördülés, még sok súrlódás, még sok marakodás, hiszen mind a ketten eléggé makacs, konok, öntörvényű emberek vagyunk, de… igen, egyre inkább éreztük, hogy az életünk immár összekapcsolódott. Hogy minden probléma dacára – vagy éppen ezek kapcsán… – egymásra találtunk. Aztán eljött a pillanat, amikor vágyni kezdtünk közös gyerekre. Meghatott, hogy Tamás szerette volna, hogy olyan kislánya legyen, mint Réka. Ekként született Csenge, a szemünk fénye…
(Ebben a pillanatban nyöszörgés, majd sírás hallatszik a mikrofonból. Felébredt. Rita besiet hozzá. Kisvártatva visszajön Csengével, egy lepedőt terít le, és ráteszi. Boldogan, nagyokat vihogva játszadoznak, hancúroznak a földön, aztán szól Rita, hogy nemsokára újból szoptatnia kell. Megvárom? Kösz’, de már amúgy is mennék, motyogom. Akkor szólok Tamásnak, mondja. Meghagyta, hogy okvetlenül szóljak utána, ő majd hazavisz. Tamás két perc múlva otthon is van. Immár az ő autójával indulunk lefelé. A Margit hídnál kérem, álljon meg egy pillanatra. Beugrok a gyorsbüfébe egy hamburgerre…)
