Singer Magdolna író, újságíró, gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember. Csoportos és egyéni foglalkozások keretében segít a különböző veszteségek feldolgozásában. Eddig megjelent tizennyolc könyve is a gyászt, a veszteségeket járja körül – hol ismeretterjesztő riportkötetek, hol regények formájában. A legfrissebb kötet a Szextörténetek.
Első hallásra nagyon merésznek tűnik ez a téma.
Igen, legalábbis tőlem. Hozzászoktak az emberek, hogy én csupa, a veszteséget érintő témáról írok. Számomra is meglepetés egyébként a Szextörténetek… Álmomban nem gondoltam volna, hogy én erről a témáról írhatok, mert nem vagyok szakértő, meg van bennem egyfajta szemérmesség is talán a koromnál meg a neveltetésemnél fogva. Csakhogy a könyveim úgy születnek, hogy a téma talál rám, nem én keresem, hogy miről írjak. A segítő beszélgetéseim során például ráláttam arra, hogy a férfiak gyásza, a férfiak érzelmei mennyire rejtve maradnak, és mennyire nem mutat rá erre senki. Vagy észrevettem, hogy a gyerekek is milyen mostoha sorsúak, ha a családban haláleset történik. Ha valaki eljött hozzám, mert elvesztette a társát, vagy válófélben van, ugyanúgy beszélt a szexualitásukról is, hiszen az szorosan hozzátartozik a veszteségéhez. Én ezeket természetesen meghallottam, de íróként számomra is tabutéma volt. Amikor viszont egy olyan történet került elém, amelyben harminc év kihagyás után valaki – egy nő – újrakezdte, akkor azt gondoltam, ez annyira érdekes, meg kellene írni! Jó lenne faggatnom az embereket, ők hogy vannak ezzel.
Látszólag minden a szexről szól, állandóan erről beszélünk, de valójában mélységesen el van titkolva, hogy az egyes emberek mit élnek meg. Jobb esetben megbeszéled a partnereddel, de az sem biztos.
Hogy találtad meg az „embereidet”?
Típusokat ajánlottak. Mondták, hogy figyelj, én ismerek egy ilyet, aki macsóféle. Vadászni kellett, hogy olyanokat találjak, akik több évtizede együtt élnek hűségben. Kérdezősködtem ismerősöktől, vagy a Facebookon rákérdeztem, s akkor privátban írt valaki, hogy ők már harminc éve együtt vannak hűségben – intenzív szexuális életet élve. Ez azért kivételes, mert inkább olyan van, hogy hűségesek ugyan, de már kihalt a szexualitásuk. Egyébként meg arra figyeltem, hogy legyen mindenféle ember: fiatal, idős, hűséges, legyenek szvingerezők…
Singer Magdolna
Az egyéni interjúk szerintem nagyon izgalmasak. Olyan, mint amikor az ember bekukucskál valaki másnak az életébe. Jellemzően a könyved borítóján is egy kulcslyuk van. Hogyan kezdtek el az emberek beszélni, mitől érezték úgy, hogy a legbelsőbb dolgaikat is megosztják veled?
Aki vállalta, az már eltökélten jött a találkozóra. Nem nagyon kellett nyitogatni, és én szándékosan nem is irányítottam a kérdéseimmel, úgyhogy ezek monológok. Az volt a kérésem csak, hogy onnantól kezdve meséljen az illető, hogy gyerekkorában hogyan kezdett ébredezni benne a szexualitás, milyen hatások érték. Sajnos sokaknak nagyon rossz élményei vannak, mert általában az a jellemző, hogy megszégyenítik a gyerekeket: ne nyúlj oda, a maszturbáció ördögtől való dolog. Egy nőt, amikor kislány volt, és csak orvososdit játszott az egyik óvodástársával, az anyukája véresre verte. Tehát ilyen emlékektől indulnak a legtöbben.
Nincs különbség az idősebbek és a fiatalabbak között? Lehetett érzékelni, hogy aki sokkal régebben volt gyerek, azt esetleg másfajta szokások vették körül, más volt a megítélése a témának? Ma már lényegesen szabadabban gondolkodunk ezekről a kérdésekről.
Bizonyos téren valóban van változás, másfelől sajnos még napjainkban is jellemző a gyerekkori megszégyenítés. És ebből trauma lesz, amit kezelni kell. Van, aki szakember segítségét kéri, van, aki valahogy megoldja maga, saját technikákon, tapasztalásokon keresztül túljut a problémán. Hacsak nem érik újabb traumák, mert az se mindegy, hogy ha elkezdi a szexuális életet, akkor milyen az első partner. S ha valaki nem szerencsés, egészen rossz irányba tud elindulni. Van, aki meg pont ellenkezőleg: kiteljesedik. Emellett a szexuális felvilágosítással még ma is komoly gondok vannak: sem a szülő, sem az iskola nem áll a helyzet magaslatán.
Érdekes, hogy bár sok buktató van az egyes emberi történetekben, azok alapvetően pozitívak. Nyilván azok az emberek beszéltek neked, akik eljutottak oda, hogy ma már nincs problémájuk a szexuális életükkel. Nagyon megindító történet például, amikor egy kilencvenéves férfi ecseteli, hogy milyen jó még ma is az ő szexuális élete.
A pozitív példák sem feltétlenül úgy pozitívak. Ettől hitelesek a történetek. A kilencvenéves se azt mondja, hogy ő potens (ügyesen elkerülte ezt a kérdést), hanem azt mondta, hogy egészen fiatal kora óta az a hitvallása, hogy egy férfinak abban kell gyönyörűségét lelnie, hogy egy nőt gyönyörhöz juttat. És hogy ő azt milyen módon éri el ennyi idősen, az egy más kérdés, de az intimitást megélik a párjával.
Az egyik történet nem annyira pozitív, talán a legdrámaibb az összes közül, és mégis attól pozitív, hogy benne van a változásra való igény. Van egy érintésfóbiás fiatal lány, akinek semmilyen testrészét nem szabad érinteni, mégis él szexuális életet, ha éppen van partnere. Kérdeztem, hogy hogy van ez: megtiltod, hogy hozzád érjenek, és csak az aktus van? Igen, mondta. Ennek ellenére képes átélni, hogy ez neki jó, de azt is világosan látja, hogy tarthatatlan így, ezért jár terápiára, önismereti műhelyekbe, és lépeget afelé, hogy ez változzon.
Fotó: Thinkstock
Talán inkább a férfiakra jellemző az, hogy vadásznak, és nagyon sok szexuális élményt akarnak begyűjteni. Ilyen igazi „csajozós” férfivel is találkoztál.
Igen, a Casanova-típus. Direkt kerestem, hogy legyen ilyen is a könyvben. Ő úgy nyilatkozott, hogy annyira, de annyira szereti a nőket, hogy nem is lát csúnya nőt. Pusztán attól, hogy nő, már vonzódik is hozzá. És ettől vonzódnak őhozzá is, mert jó azt megélni egy nőnek, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok. A nők általában tele vannak gátlással a saját testükre vonatkozóan, sokkal inkább, mint a férfiak. És akkor azt élik meg, hogy nem számít, hogy áll a cicijük, vagy hogy van egy kis hasuk…
Egy ilyen férfi állandó partnerének lenni rendkívül sok fájdalommal jár, már ha hiszünk abban, hogy jó az, ha egy többé-kevésbé monogám kapcsolatban vagyunk. De nem mindenki hisz ebben, sokféle modell megjelenik a könyvben, például a szvingerezőké. Ők a párcserés szex hívei, amire azonban sokan nem vállalkoznak – kiváltképp nem egy vallásos neveltetésű háttérrel, amely szerint a hűség az egyik legszebb erény.
Érdekes, hogy nagyon kedves volt a szívemnek a hűséges pár is – ámulattal hallgattam, hogy több évtizeden keresztül is képesek a tüzet életben tartani. De ugyanúgy csodálattal tekintettem a szvingerező párra is, mert amilyen magas szinten ők művelték, az mégis elismerésre érdemes. Nagyon nagy bizalomra van szükség, és rengeteg buktatója van.
Egy férfi arról beszélt, hogy rendszeresen fizet a szexért, de nem feltétlenül örül ennek a megoldásnak – és nem a pénz miatt.
Ő úgy nyilatkozott, hogy a baráti körében egy kivételével mindenki jár örömlányokhoz. A kivétel egy nagyon vallásos és nagyon hűséges srác. A többiek, ahogy meghányták-vetették egymással, mindannyian oda jutottak, hogy tulajdonképpen a feleségeikre vágynának, de azok megvonják a szexet tőlük. Nem haragból, vagy nem azért, mert rosszul működik a házasság, hanem azért, mert számukra most már a gyereknevelés fontosabb. Egyszerűen nincs kedvük a szexhez. No persze, ahogy ez a férfi a mélyére nézett a dolgoknak, felismerte, hogy korántsem a gyereknevelés távolítja el a nőket a szeretkezéstől, mélyebb okokra vezethető vissza.
A Szextörténetek utolsó harmadában szakértőket szólaltatsz meg, mintegy helyére téve, szélesebb kontextusba helyezve az egyéni interjúkban elhangzottakat.
Gondoltam, hogy legyenek a könyvben szakértők – idézőjelbe téve a szakértő szót, mert hogy olyan piaca van ennek a területnek, amiről fogalmam nem volt. Tehát azt tudtam, hogy lesz a könyvben a laikus mesélőkön kívül szexuálterapeuta, tantraoktató, de például a jónimasszőrről (a jóni a nő nemi szerv szanszkritül) elképzelésem sem volt. Az egyik szakértőm – egy nő – úgynevezett intimitásművész, aki azzal foglalkozik többek között, hogy a hozzá fordulóknak élő férfi- és női modelleken megmutatja a nemi szerveket, hogy hogyan lehet azokat finoman megérinteni, egyáltalán mit érdemes érinteni. Az ő célja, hogy a végén „gyönyörteli nővé és karizmatikus férfivá” váljunk. Nos, korábban hírből sem hallottam ilyesmiről.
Fotó: Asszonyi Eszter
Szerepel a könyvben Kriston Andrea, aki az intim torna módszerét fejlesztette ki. Ő egy ismert név, a módszere szabadalmaztatott, védett.
Tudtam, hogy őt fel fogom keresni, mert már harminc éve foglalkozik ezzel, és közben sokat változott. Kezdetben csupán az volt a célja, hogy segíti a nőket abban, hogy a szülés után vagy egyéb okoknál fogva meggyengült intim izmaik regenerálódjanak. Közben rájött, hogy segíti ezáltal a szexualitást is, mert nő az orgazmuskészség. S később rájött arra, hogy férfiakat is tud segíteni.
Azután felkerestem a sexual grounding terápia magyarországi képviselőjét is. Ahogy ők fordították magyarra: szívbéli szexualitás. Szerintük a szexuális energia egy születésünktől meglévő, teremtő energia. Akkor is megvan, ha kicsi gyerekek vagyunk, akkor is, ha nincs párunk. Csak már gyerekkorunkban elkezd leblokkolódni, mert ránk szólnak, mert visszafogjuk magunkat, gátlásaink vannak, mert megszégyenítés ér, meg bűntudatunk keletkezik, és nemcsak a tényleges szexualitásra való jó képességünket veszítjük el, hanem az életenergiánkat is, azt, hogy az életünket dinamikusan, pezsgőn, lelkesülten éljük – úgy, ahogy egy gyerek futkos, mert abban is ez a teremtő energia nyilvánul meg.
Egy filozófus véleményét is kikértem. Ő azt mondta, hogy pont annyira tabu a szexualitás, mint amennyire a halál is. Ő az, aki Magyarországra behozta a Halál Kávéházat, ahol a halálról beszélgetnek, s most egy újabb ötlettel a szexualitásról beszélgetnek a Szex Kávéházban. Szerinte úgy tabu a szex, hogy látszólag sokat beszélünk róla, de pont elfedjük a sok beszéddel a valódiságát.
Akik ma szakértőként mesélnek, szintén mind nagy utat jártak be, míg eljutottak mai hivatásukig. Meg kellett birkózniuk az előítéletekkel, a külvilággal meg önmagukkal is.
Lettél-e okosabb a szextörténetek által?
Az Utószóban magamról is írtam, hogy hogyan hatottak rám a történetek. Hónapokon keresztül dolgoztam a témában, óhatatlanul eszembe jutott a saját neveltetésem, az anyukám, aki apáca volt, aki azután férjhez ment, s születtem én. Ezt a romantikus, ezt a „szüzen megyünk férjhez” gondolatot próbálta nekem tanítani, és én ebben a szellemben nevelkedtem, ami nagyon meghatározta az én indulásomat. Fiatalon férjhez mentem, szültem két gyereket, gyorsan elváltam, majd tíz év múlva újra férjhez mentem. A házasságaimban hűséges voltam, de a házasságaim közti időszakban voltak kalandjaim meg szerelmek, s arra az intimitásra, gyöngédségre, amiket azokban kaptam, szükségem volt.
Számomra az egész könyvben az a legnagyobb tanulság, hogy a szexualitásunk egy fejlődéstörténet. A legtöbbünknél nem úgy van, hogy mindjárt minden jól megy, s a legnagyobb extázist éljük át, hanem mindenféle botladozásokon keresztül jutunk el – már aki eljut egyáltalán – egy minőségi szexuális élethez. A minták, amiket hozunk gyerekkorunkból, a nemi szocializáció, az nem végleges. Hanem ugyanúgy, mint bármiben, életünk végéig van remény a változásra. Nekem ez a fejlődéstörténet – ami megjelenik az embereknél – tetszik legjobban.
