Például meg tudja különböztetni a sírásfajtákat, sőt optimális esetben kilométerekről érzékeli a radarfülével, és sms-ben tájékoztatja a babára vigyázó lelkes rokont, hogy kicsi szeme fénye tiszta pelenkára szorul. Vagy nem. Persze, jó pár dologba mi is belejöttünk: például nagyjából hetven próbálkozásból rájöttünk, hogy mitől nem ordít fürdés közben, vagy hogy mi az a berregő hang, amit ha kánonban kiadunk magunkból, miközben egy egész bábhadsereget táncoltatunk előtte, akkor a baba megörvendeztet minket egyik napocskamosolyával. Mindemellett viszont nem tudom nem észrevenni, hogy valami nagyon nem stimmel az idővel: mintha az időészlelésem is GYES-re ment volna (igen, tudom, CSED) velem együtt, hogy egyik nap tizenegyig fetrengjen az ágyban, másik nap meg egyáltalán ne aludjon.
Egy ideig azt figyelgettem, hogy kicsit olyan érzés, mintha egy fekete lyuk közepe felé gravitálnék, ahol az idő nyúlós, már-már ragadós, és nagyjából háromszor lassabban telik, mint az eseményhorizonton túl.
Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy háromszor annyi idő telik el. A gyerekek időérzékelése ilyen, én még emlékszem, milyen elképzelhetetlenül hosszú időnek tűnt még négy-öt évesen is az az „egy óra”, ami hazáig hátravolt az útból, vagy hogy milyen lassan vánszorgott az idő az óvodában déltől négy óráig, amíg kabátban, cipőben, a kis motyómmal a kezemben az előszobában ültem, várva, hogy a nagymamám „mindjárt” értem jöjjön. Aggódva figyelgetem magam a tükörben, hogy vajon a külső vagy a belső időm szerint öregszem-e, és tízezresével kenem magamra az idő megzabolázására szánt készítményeket: szemránckrém, energetizáló hidratáló, satöbbi. Félre ne értsetek, sehol máshol nem lennék szívesebben, de nagyon máshogy telnek a napok, mint a külvilágban.
Ott van például az a bizonyos, optimális esetben háromórás etapokra lebontott napirend: alvás, evés, pelus, játék. Alvás, evés, pelus, játék. Na, ez nálunk nem létezik. Vannak félórás etapok, és vannak négy és fél órásak is, és ezt tényleg nem a belső időszámlálóm mondja. És persze ráparázom, hogy a kicsi mozgásfejlődése, társas viselkedése, anyanyelvi kompetenciája, egészséges kötődése, matematikai érzéke, idegennyelv-tudása, (tudom-tudom, az atomfizikus előkészítőről, a dzsesszbalettről és a kortárs világirodalomról nem is beszélve) megfelelő legyen.
GIF
Volt egy pillanat, amikor elborzadva vettem észre, hogy feladatokat szabok magamnak és ennek a három hónapos kis emberkének, amiket napról napra teljesíteni kell: hason kell feküdni, kell énekelni, kell mondókázni, kell együtt táncolni, kell sétálni, kell dolgokat megragadni, kell elengedni, kell rázogatni, a finommozgásokat gyakorolni.
És akkor arról még szó sem esett, hogy ugyanígy kell mosogatni, mosni, teregetni, locsolni, porszívózni, ágyat húzni, törölgetni, hajtogatni, rakosgatni, kisminkelni, felöltözni, tornázni, kell karácsonyra díszíteni, ajándékot készíteni, meglepetést megszervezni, horribile dictu, kell szépirodalmat olvasni az énidővé alakított szoptatás alatt. (Meg kell jegyeznem, hogy nekem nagy szerencsém van, mert egyáltalán nem maradok magamra ezzel a sok mindennel, de azért hiúságból jól esik megpróbálni.)
Ebben a sok „kell”-ben csak egy dolog vész el: hogy ezeknek a dolgoknak a legnagyobb része valójában elképesztően jó buli.
Egy csecsemő például kiváló mentség arra, hogy az ember a nap bármelyik szakában Halász Jutkát üvöltve táncolja végig a lakást (és jöhet utána palacsint). Sőt, szakállas poén, hogy egy csecsemőnek minden vicc új, de az a helyzet, hogy a pihenőszékéből nézve neki például a mosogatás is vicces. Ilyenkor kicsit úgy érzem magam, mint Tom Sawyer, amikor olyan lelkesen demonstrálja a kerítésfestés kiváltságát a falubeli gyerekeknek, hogy aztán azok különböző ajándékokkal, üveggyönggyel, kismacskával fizetik le Tomot, hogy egy-egy lécet lefesthessenek helyette.
Na, valami ilyesmi van a házimunkával is. „Nézd csak, fogom ezt a szutykos tányért, és addig dörgölöm, hogy ilyen szép hab legyen rajta, látod? És aztán sitty-sutty, leöblítem, és már tiszta is. Wúúúú.” Vagy ott van a porszívózás, csecsemőszempontból a legszórakoztatóbb dolog a világon. Sepregetés közben úgy dalolok, mint Hófehérke az erdő állatainak, és törölgetés közben fütyörészem, mint egyszeri diákmunkás a cseresznyeszedő nyári melón. Ilyenkor az ember egy kicsit büszke magára: ragyog a lakás, és még a babámat is szórakoztatom.
GIF
Úgy tűnik, hogy a „csak otthon vagy, babázol és nem csinálsz semmit” téma kőkemény multitasking a köbön.
De arra jöttem rá, hogy nem ettől tűnik olyan sűrűnek és intenzívnek az idő. A multitaskingban nagyjából boldogultam eddig is. Amit meg kellett szoknom, az a single tasking, az osztatlan figyelem, a babámnak és csak neki ajándékozott idő. Egyszer észrevettem magamat, ahogy az egyik kezemmel valami kis játékot (biztosan kézműves, organikus, bababarát kis bigyót) rázogatok előtte, a másikkal meg anyukámnak küldtem egy fotót a baba legújabb aranyos akciójáról. De hát ez is róla szól, nem? Ott is csak vele foglalkozom, nem? Máskor – szintén vele foglalkozva – ugyanazt a játékot rázogatva olvasom, hogy mit kell tudnia egy három hónapos babának.
Nagyon elszégyelltem magamat. A családjánál jobban nagy valószínűséggel senki nem fog figyelni rá (legalábbis a következő tíz-tizenkét évben biztosan), így a legtöbb, amit adhatok neki, az az időm.
A percek, amikor megfigyelem, hogy mit szeretne, amikor igyekszem a kedvében járni, amikor én legalább olyan jól szórakozom, mint ő. Nem akarok abba a hibába esni, hogy a figyelemhiányt csak az okostelefonokra kenjem. Bár tényleg nehéz leállni a hírfolyamok kényszeres görgetésével, azt hiszem, túl könnyű a babára fordított időt az általános iskolai osztálytársak új profilképén való szörnyülködéssel ellentétbe állítani. Nem kell ahhoz modern technológia, hogy egy gyerekre ne figyeljenek.
Az ilyen módon befektetett, single tasking idő viszont megtérül.
Valamiért mostanában gyakran eszembe jutnak Lem sci-fi klasszikusának, a Solarisnak a látogatói, akik babapuhaságú talpakon érkeznek az űrállomás dolgozóihoz számukra fontos emberek formájában. Eleinte idegenek, előre huzalozott válaszokkal. Ahogyan azonban az ember egyre több időt tölt velük, egyre teljesebbek, sokoldalúbbak, emberibbek, ismerősebbek lesznek. Valahogy így vagyok én is a saját babapuha talpúmmal: minél több időt töltök vele, annál jobban kibontakozik az egyénisége, annál ismerősebb, annál szeretettebb lesz. Már vannak csak rá jellemző szokásai, kedvenc játékai, látjuk, ahogy lassan megért dolgokat, ahogy átvág gordiuszi csomókat, egyre inkább egy nagyon jellegzetes valakivé válik.
Ugyanakkor fordítva is működik a dolog. Malcolm Gladwell pszichológus szerint tízezer óra alatt bárki bármiben profi lehet – akár a gyereknevelésbe is bele lehet tanulni ennyi idő alatt. Még olyasvalakinek is, akinek nincs istenadta tehetsége az ügyhöz. Ez nagyjából egy bő évnek felel meg (nettó), úgyhogy a magam kis három hónapjával, még akkor is, ha triplán számolom az időt, sehol nem vagyok, csak a folyamatos és intenzív tanulási folyamat közepén.
Ólomlábakon repül az idő, amikor gyesen vagy
Még akkor is, ha ugyanúgy fogalmam sincs, hogy most éppen miért zokog keservesen, mint a vadidegen néninek az utcán (aki viszont nem habozik megosztani velem, hogy azért sír a babám, mert éhes vagy a hasa fáj, de ez már más kérdés).
És mindeközben az idővel továbbra sem stimmel valami. Tegnap megkérdeztem egy ismerőstől, hogy milyen volt a félévkezdés, aztán rájöttem, hogy december van, lassan a vizsgaidőszakról illik faggatózni. A legendák ködébe vesző kora nyáron vásárolt babaruhák egy részét egyik napról a másikra el kellett csomagolni, mert az eleinte felhajtott ujjacskák szép lassan a baba könyökéig kezdtek érni, és azt is észrevettem, hogy hiába szidom a babaruhaipart, hogy frivol kivágású bodykat készítenek a csecsemőknek, mert igazából arról van szó, hogy túlbecsültem egy kinőtt babaruha rugalmasságát. És akármennyi apró, vicces vagy aranyos dolog történik az itthonlét alatt, ebből viszonylag keveset lehet másoknak átadni úgy, hogy az ne olyan közhely legyen, ami bármilyen, hasonló élethelyzetben lévő baba-mama páros helyzetére vonatkoztatható lenne. És így, hogy elmondatlan marad, a vánszorgó idő ellenőrizhetetlenül felgyorsulhat: ólomszárnyakon repül.
Egy 14 és 12 éves lány anyukája az időről
Az idő pont úgy működik a gyereknevelésben, ahogy Douglas Adams írta: „Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az.” Az ebédidőt behelyettesítjük a gyerekkorral és máris ott tartunk, hogy nézzük a nagy lakli kamaszunkat és nem értjük, mikor nőtt fel, hiszen épp csak egy perce még pici totyogós volt, aki a bútorokba kapaszkodva próbálta működésre bírni a lábait. Megbánjuk, hogy siettettük az időt, hogy azt akartuk, legyen már nagyobb, aludjon éjszaka, kezdjen el járni, beszéljen, nője ki a dackorszakot, menjen már oviba, iskolába… Folyton csak a mérföldköveket várjuk, és közben lemaradunk arról, hogy értékeljük azt az időszakot, amiben épp tündéri a pici gyerekünk. Az idő pedig rohan magától, nem kell még rásegíteni, mert a végén ott állunk majd egy szemtelen kamasszal és visszasírjuk azt az időszakot, amikor még babaillatot árasztott izzadságszag helyett, és minden vágya az volt, hogy vegyük fel és ölelgessük az idők végezetéig.
