Mielőtt bármilyen kritika érne minket, leszögezzük: szeretjük a gyerekeket. És nyilván tisztában vagyunk vele, hogy a gyerekek hangot is tudnak kiadni, egy strandon a medence partján különösen nagyot.
Ez ellen már azért lehet védekezni, hiszen ha pihenni akarunk, akkor nem fekszünk a gyerekmedence partjára. Vagy ha ott vagyunk, akkor nyilván a mi gyerekünk is a medencében van. Szóval a kör bezárult.
Mit csinálnak ennek a gyereknek a szülei?
Itt most olyan esetekre gondolunk, mint például a kontrollálatlan homokdobálás, amiben mondjuk az elkövető is lehet áldozat. Vagy esetleg az egymás lökdösése a csúszda tetején… Illetve, amikor úgy érezzük, nincs tovább, szólni kell, mert valamiért az „eredeti” szülő ezt nem teszi meg.
Mimikával, figyelemeltereléssel
„A játszótéren az unokaöcsém kis barátai között mindig akad pár ördögfióka, aki nem tudja, hol a határ. Hála istennek a mimikai tárházamban van egy tekintélyt parancsoló arckifejezés, amit ha előveszek, megszelídülnek a törpék” – magyarázza a titkos módszerét Rita, aki a mimikai hadviselésen kívül néha szóban is fegyelmez, de ott is kifinomult.
„Ilyenkor az is beválik, ha úgy beszélek az illető gyerekkel, mint egy intelligens felnőttel: elmagyarázom, szépen kérem, megindokolom, és felvetem egy sokkal, de sokkal jobb játék ötletét” – mondja Rita, akinek még nem gyűlt meg a baja másik szülővel, akkor sem, amikor az ő unokaöccsét fegyelmezte más: „eddig mindig jogos volt, nem bántam”.
Majdnem kirúgták, mert szólt
„Én nem is értem a kérdést, mert nekem mindennapos, hogy rászólok a gyerekekre, akár a szüleik előtt is – magyarázza Krisztina, aki egy győri iskolában tanítónő. – Szerencsére ezt mindig el lehet intézni normálisan, és egyébként sokszor a gyerekek egymást is fegyelmezik – teszi hozzá. – Nem arra gondolok, amikor verekedés van. És mivel minden kisgyerek szeretne a közösség tagja lenni, ezért hajlandó – mondjuk – nem dobálni a homokot a másik szemébe.”
Krisztina barátnője egy amerikai iskolában tanít, de ott például nagyon zokon veszik még a tanároktól is, ha rászólnak a gyerekre. „Egy délutáni foglalkozáson egy kisfiúra szólt rá, és ezen a diák édesanyja annyira felháborodott, hogy majdnem kirúgták a barátnőmet.”
Amit nem illik
„Van egyébként olyan anyuka, aki azt a kevésbé kifinomult módszert választja, hogy a játszótéren nem a gyereknek és nem is az anyukájának szól, hanem egymás között hangosan – hogy jól hallja a rosszcsont gyerek anyukája is – megbeszélik, hogy bizony az anya dolga rászólni a rendetlenkedő gyerekre.” Ezt azért nem tartjuk annyira diplomatikus módszernek.
„Ha látjuk, hogy a gyerek veszélyben van vagy veszélybe sodor másokat, akkor finoman, de határozottan szólhatunk más gyerekének, de egyébként nem – magyarázza Kránicz Ágnes gyermekpszichológus. – Minden szülőnek a saját gyerekéhez van jogosítványa, mindenki nevelje a saját gyerekét.”
Rossz látni, de el kell fogadni
Sokkal könnyebb más gyerekében meglátni a hibát, mint a sajátunkéban, hiszen érzelmileg elfogultak vagyunk Ágnes szerint. Ha szólunk olyan esetben is, amikor nincs veszélyhelyzet, akkor tulajdonképpen azzal a másik szülő nevelési módszerét kritizáljuk. A lényeg, ha szólunk, akkor nagyon jó kommunikátornak kell lenni, hogy ne bántsunk meg senkit, de mégse nézzünk tétlenül egy potenciális veszélyhelyzetet.
„Én a múltkor a buszon láttam egy nagyon síró, nagyon kétségbeesett kisgyereket, és látszott, hogy az anyukája nem akarja kezelni a problémát, tiszteletben tartottam, pedig nagyon nehéz volt megállni, hogy ne menjek oda” – meséli Ágnes.
„Én is most jöttem a vissza a nyaralásból, és tényleg rossz látni, hogy mennyi hibát elkövetnek a szülők” – teszi hozzá a gyermekpszichológus.
