Egy ideje üresek az aluljárók, eltűntek a matracok és a földre terített kartonpapírok. Nem rúgunk bele a szépen összerendezett sörösdobozokba, nem kerülgetjük a nejlonszatyrokban tárolt életeket. De vajon hová tűntek ezek a sorsok, amelyekről korábban mindenki tudta, hogy léteznek, még akkor is, ha nem tetszett, amit láttunk? A hajléktalanság összetett társadalmi kérdés egyéni, civil, egyházi és állami felelősséggel, most pedig, hogy kezd láthatatlanná válni az átlagember számára, különösen fontos, hogy láttassuk.
A Pesti Evangélikus Egyház Gyülekezeti Nagytermében kapott helyet az a kerekasztal-beszélgetés, ahol az egyházi és a civil szféra képviselői firtatták a maguk és az állam kötelezettségeit, az egyéni segítés lehetőségét és a kérdést: mikor veszítettük el emberségünket?
Ha nem látjuk, nem is létezik?
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” – mondja a Biblia. Iványi Gábor metodista lelkész szerint pedig ezt az alaptételt tilos megfelezni: nem szerethetjük csak önmagunkat. Véleménye szerint attól, hogy a hajléktalanságot „kisöpörték” az utcákról, mint valami szemetet, a hajlékkal rendelkező, gondolkodó, érző embereknek még látniuk kell a hajléktalanokat; tudniuk kell, hogy milyen közösségi kötelesség nyomja a vállukat.
„Lett volna más megoldás is: nem egyszer felkínáltuk azt a lehetőséget, ami Franciaországban is működőképes, hogy megszervezzük azoknak a helyeknek – aluljáróknak, metróterületeknek – a teljes kitakarítását reggelre, ahova a hidegben behúzódhatnak éjszakára a hajléktalanok – mondta el a lelkész. – Nyitásra teljesen tisztán és rendezetten adtuk volna vissza a helyszíneket, de egyik javaslatunk sem volt megfelelő.”
Iványi Gábor metodista lelkész (Fotó: Kummer János)
Ahogy fogalmaz, ma az állam szerint a civil szervezetek és az egyházak nem végzik megfelelően a szociális feladataikat, ezért voltak kénytelenek a rendőrökre bízni a hajléktalanság kezelését. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy ők is éreznek, ők is pénzből élnek, családot tartanak el, és nehéz meghúzni a határt, meddig képesek emberek maradni az embertelen törvények közt – tette hozzá. „Ma Magyarországon nem pusztán a törvény erejével érték el, hogy az otthontalan emberek eltűntek a környezetünkből. Az a fenyegetés volt az eszközük, hogy megsemmisítik az értékeiket. Az a görcsös félelem, hogy elveszik és bedobják egy konténerbe minimális tulajdonukat és maradék emlékeiket, amihez a szívük még képes kötődni, ez készteti őket igazán menekülésre.”
Mit is értünk a „hajléktalantörvény” alatt?
Amellett, hogy az alaptörvény szerint az egész országban tilos lett az életvitelszerű közterületi tartózkodás, 2018 októberében módosult a szabálysértési törvény hajléktalanokra vonatkozó része is: ennek értelmében már börtönnel is büntethető az, aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik. Aki visszautasítja a helyszín elhagyását, és 90 napon belül három alkalommal figyelmeztetik a rendőrök, azzal szemben kötelező megindítani a szabálysértési eljárást. Helyszíni bírság vagy pénzbírság nem szabható ki, a szabálysértés elkövetőjét a rendőrségre elő kell állítani, meg kell hallgatni és szabálysértési őrizetbe kell venni.
Tiszta udvar, rendes ház
Beer Miklós katolikus püspök szerint egy átlagos, „rendes” ember akár reagálhatna úgy is a jelenlegi helyzetre, hogy szépek, tiszták lettek az utcák, az aluljárók, szerencsére mostantól nem zavar minket az a borzalmas látvány, amit eddig ránk kényszerítettek. A lélek azonban még mindig azt súgja, hogy ezzel semmi sem oldódott meg. „A statisztika szerint mindenkinek jut az éjszakai hajléktalanszállókon egy minimális hely. De én azt gondolom, hogy az ember soha nem közelíthető meg statisztikával. Minden hajléktalansors egy egyéni történet.”
A püspök szerint nem létezik olyan állam, amelyik tökéletesen megoldott volna minden társadalmi problémát, de egyáltalán nem mindegy, hogy törvényeivel milyen kereteket teremt, és milyen értéket közvetít. „Az állami költségvetésre tekinthetünk úgy, mint egy erkölcsi hitvallásra, amelyben az ember alapvető szükségleteinek kielégítése nem működhet maradékelven: nem tehetjük meg azt, hogy csak annyit költünk rá, amennyi marad más költségek után.”
Beer Miklós váci megyés püspök (Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)
Csak az a hajléktalan, aki a szabad ég alatt alszik?
Ferge Zsuzsa szociológus abban látja a legnagyobb problémát, hogy Magyarország alkotmányában ugyan szerepel az, hogy a polgároknak joguk van emberhez méltó életkörülmények között élni, de a jogérvényesítés szinte semmilyen eszközt nem rendel ehhez, sőt meg sem határozza, hogy mi a minimális szint a feltételekben. Abban minden felszólaló egyetértett, hogy a hajléktalanság emlegetésével mindig csak a szélsőséges esetekre gondolunk, arra, akinek már valóban nincs hol álomra hajtani a fejét, de a kérdés ennél sokkal összetettebb.
A hajléktalanság gyorsan változó és nehezen körülhatárolható kategória, így a hajléktalan emberek számát nagyon régóta, mintegy 15 éve ugyanannyira: 30,000 fő körül becsülik. A KSH adatai szerint a befogadásukra 10 201 férőhely áll rendelkezésre.
A szónak nem klasszikus értelmében az is hajléktalannak számít, aki nagykorúvá válva képtelen elköltözni otthonról, és semmilyen reménye, kilátása nincs arra, hogy valaha önálló lakhatáshoz jusson. Ma albérletben is megfizethetetlen dolog átvészelni a nehezebb időket, főleg gyermekes családoknak, ráadásul rengeteg hajlékkal rendelkező ember is olyan körülmények közt kénytelen élni, hogy egy részük otthon fagy meg, vagy éhezik.
„A hajléktalanok tábora nagyon színes: ide tartoznak az idősek is, akiknek nem jut hely az idősellátásban, vagy a fogyatékkal élők, akiket nem tudnak otthon gondozni, de nem férnek be az ellátórendszerbe” – mondta Iványi Gábor.
Hajléktalannak lenni tilos, de az odavezető út egyre biztosabb
Ferge Zsuzsa szerint állam és állam között hatalmas különbség van: a skandináv országokban, Finnországban, Hollandiában lényegében nem létezik a klasszikus értelemben vett hajléktalanság; akinek huzamosabb ideig nem megoldott a lakhatása, azt lakással segítik ki, sőt még külön szociális munkás is támogatja a nehéz élethelyzetben. A titok pedig az állam hozzáállása és együttműködése az egyházakkal és a civil szférával. Iványi Gábor megerősítette a szociológust külhoni tapasztalataival: mint mondta, gondolkodás nélkül elcserélné a főiskolai kollégiumát egy holland hajléktalanszállóval.
Ferge Zsuzsa szociológus, közgazdász (Fotó: MTI / Czimbal Gyula)
„A legnagyobb kérdés, hogy az állam elgondolkodik-e azon, hogy a hajléktalanságot elsősorban megelőzni kellene. Az önkormányzatok által kilakoltatottak száma az elmúlt években megtízszereződött, ennél sokkal magasabban, 25 százalék körül van az eladósodottak száma, és ebbe még nem számoltuk bele országos szinten a bedőlt hitelű embereket, családokat. Sajnos a hajléktalansághoz vezető út a fizetésképtelenséggel van kikövezve, az önkormányzati lakáshoz jutók száma rohamosan csökken, így mondhatjuk, hogy semmilyen terv nincs a megelőzésre – fogalmaz Ferge Zsuzsa. – Az egy főre jutó GDP-t tekintve Európán belül eléggé hátul állunk. Ráadásul az állam a magyar GDP mindössze 1,5 százalékát költi mindenféle lakástámogatásra. A jobb években ez 5 százalék körül volt, Európában pedig most is 8 százalék körül van.”
A lakhatás nem elégséges megoldás
Sokan teszik fel a kérdést: miért nem költöztetik be a hajléktalanokat üresen álló lakásokba? Miért ne vásárolhatná fel az állam a vidéken több éve üresen álló házakat, hogy szükséglakásként felajánlja őket a rászorulóknak? Ferge Zsuzsa rávilágított a problémára: azok a legfőképpen kistelepüléseken lévő házak azért állnak üresen, mert sem közlekedésben, sem munkalehetőségben nem nyújtottak semmit az ott élőknek. Így az előző lakók is azért költöztek el, mert különben éhen haltak volna. Az önkormányzati lakások biztosítása is sok kérdést felvet: a legtöbb szörnyű állapotban van, fenntarthatatlanok munka nélkül, és a szomszédok aggodalmait is kezelnie kellene valakinek, amire nincs meg a segítő állomány.
A Menhely Alapítvány munkatársai segítenek egy hajléktalan férfinak (Fotó: MTI / Balogh Zoltán)
Beer Miklós püspök saját egyházáról is kritikusan beszélt: úgy gondolja, ma már a templomba járás a „jó ebédhez szól a nóta” életérzésének szintjére süllyedt. „Amiért a leginkább szégyellem magam, az az, hogy a katolikus templomaink többségében nem is szoktunk erről a témáról beszélni. Becsapjuk önmagunkat: elmegyünk a vasárnapi misére szépen kiöltözve, de nem vagyunk többek, mint „szalonkeresztények”.
Minden velünk kezdődik
Felmerült a kérdés: ha sokan örömmel és szívesen örökbe fogadnak egy állatot az állatkertben, miért ne tehetnék ugyanezt egy otthontalan embertársukkal, hogy legalább egyvalaki gondjait enyhítsék? Ferenc pápát hozták példának, aki a Vatikánban zuhanyzót alakított ki a hajléktalanok számára, hiszen megértette: példát kell mutatnia, a változás vele kezdődik.
„Azt gondolom, hogy a civil társadalom egyik alapvető feladata, hogy kontrollálja az államot, bírálja a törvényeket, és rámutasson a hiányosságokra, ha azok egymásnak ellentmondanak. Jelenleg egyetlen törvény sem ad választ sem a hajléktalanság megelőzésére, sem a kezelésére. De addig is mindenki maga is tehet a változásért”– zárta a beszélgetést Ferge Zsuzsa.
