Hazafelé sétáltam egy szerda délután, amikor két fénykardozó Darth Vadert pillantottam meg a járdaszigeten. A jelmezes harcosok még akkor sem estek ki a szerepükből, amikor pár méterre tőlük heves vita kerekedett egy parkolóőr és egy autós között. Az utcámba tévedt hús-vér mozihősök láttán rögtön fülig ért a szám: hálás voltam nekik, amiért fénysebességgel egy messzi-messzi galaxisba vittek a nagyvárosi nyárból. Egyúttal szöget ütött a fejembe: vajon mi vesz rá felnőtt embereket arra, hogy kitalált figurák bőrébe bújjanak? Erre a kérdésre talán a cosplayerek tudják megadni a leghitelesebb választ. Ők azok, akik képesek éjt nappallá téve dolgozni egy-egy jelmezen, komoly barkácsmunkát végeznek, és nem egyszerűen felvesznek egy-egy mesebeli kosztümöt, de át is lényegülnek a kiválasztott figurává. A cosplay a mimetikus művészet egyik ága, a kifejezés a costume (jelmez) és a roleplay (szerepjáték) szavak összeolvadásából jön. A gyakorlatban pedig távol-keleti történetek és nyugati rajzfilmek, fantasyk és videojátékok szereplőinek a lehető legélethűbb megjelenítését jelenti. Ez performanszuk kulcsa is: úgy mozognak, úgy beszélnek és úgy is néznek ki, mint ha most léptek volna le a képregény lapjairól vagy a tévéképernyőről. Igazán kár, hogy soha nem fognak az utcámba tévedni – a cosplayerek ugyanis kimondottan nagyszabású rendezvényeikre készítik a jelmezeket, ahol rajongók és látogatók ezrei csodálhatják meg az életre kelt hősöket.
Kard és páncél
„Sokszor kérdezik, mégis mi olyan vonzó a cosplay-ben. Igazából már az alkotás folyamata is fantasztikus: apró papír-, műanyag és fadarabkákból hozunk létre valódi remekműveket. Óriási sikerélmény, amikor végre elkészül egy ékszer, kard vagy páncél” – kezdi ecsetelni a cosplay szépségeit Zsuzsi, művésznevén Licorne, aki maga is jó pár szekrényt megtöltött jelmezekkel, és aki már inkább szervezőként van jelen a hazai rendezvényeken – vagy ahogy ők mondják: „con”-okon (ez a convention, összejövetel szó rövidítése).
„A jelmez viselése már csak hab a tortán” – teszi hozzá Ildikó, avagy Okkido, aki a cosplayerek Európa-bajnokságán több ízben is negyedik lett. „A versenyeken elért eredmények is számítanak, de az is hatalmas elismerés, amikor a rendezvény látogatói felismerik a megjelenített figurát, gratulálnak a munkámhoz, és közös fotót kérnek. A legtöbb cosplayer számára nagyon vonzó, hogy a kedvenc karakterük bőrébe bújhatnak. Ez nem azt jelenti, hogy problémánk van önmagunkkal vagy a valósággal, hanem azt, hogy így fejezzük ki a rajongásukat egy szereplő iránt. A karakter szeretete mellett az a kihívás a leginspirálóbb, amelyet egy jelmez elkészítése jelent.”
Az életre kelt szereplőkért nemcsak a conokon, hanem az internetes közösségi oldalakon is virtuális tömegek rajonganak. Anna, alias Enji Night még csak 21 éves egyetemista, de már csaknem 80 ezer lájkolóval büszkélkedhet, sőt gyakran zsűrizik cosplay-versenyeken is. Egyik legnagyobb sikerű karaktere a méretes pengét tartó Alice, aki a közismert Alice Csodaországban főszereplőjének videojátékbeli változata – ám az eredetinél sokkal labilisabb idegállapottal. Anna szerint három oka lehet annak, hogy valakiből szenvedélyes cosplayer válik: a karakter iránti rajongás, a szereplési vágy és a karakter életre keltésében rejlő kihívás. Hozzáteszi, a cosplayen keresztül megismert közösség legalább ennyire inspiráló tud lenni. „Rengeteg pozitív visszajelzést és építő kritikát kaptam, egy igazi befogadó és összetartó csapatba csöppentem” – meséli.
Karakán karakter
De a társaság nemcsak őt marasztalta, Zsuzsi is a cosplay által talált rá legjobb barátaira, sőt a hivatására is: ő a magyar Cosplay Charity alapítója és mozgatórugója. „Nyaranként mindig egy állatmenhelynek gyűjtünk, télen pedig egy gyerekekkel foglalkozó intézménynek.” Olykor pedig egy kórház gyerekosztályára vagy a Pető Intézetbe látogatnak el, hogy színt vigyenek a lábadozók és a bentlakók mindennapjaiba. A fajsúlyosabb jótékonysági akciók mindig a conokhoz kötődnek, hiszen ezek ma már 5-6 ezer embert mozgatnak meg. Zsuzsi szerint ennek az az oka, hogy igen látványos dolog egy ilyen esemény. „Akit egy kicsit is érdekel a japán kultúra, vagy vonzódik a képregények, a fantasy világához, biztosan jól fogja magát érezni.”
A szervezők gondoskodnak róla, hogy minden érzékszervünk jóllakjon: kipróbálhatjuk a legújabb számítógépes játékokat, belekóstolhatunk az ázsiai konyha ízeibe, de azért az izgő-mozgó sorozathősök adják meg az egyedi színt a rendezvényeknek – nem csak átvitt értelemben. „Képzeld csak el: neonhajú mesehősök, filmszereplők, képregénysztárok buliznak együtt. Ez azért nem mindennapi látvány!” – mondja Dóra, alias Cassy, aki Ildikóhoz hasonlóan szintén negyedik helyezést ért el egy európai cosplay-versenyen. Hatalmas szárnyakkal bíró karakterét ő maga alkotta meg egy számítógépes játékban. A cosplayerek számára a verseny és a kosztümös performanszok jelentik az események fénypontját, ahol a jelmezek igényességén kívül a hitelesség a legfontosabb. A lányok szerint egy megmérettetésen az is sokat nyom a latba, hogy valaki mennyire tudatos a megjelenített figura kiválasztásában.
„Szerencsés, ha az alakunkhoz és a személyiségünkhöz passzoló karaktert keltünk életre. Az életkor sem mindegy: huszonöt évesen én már nem bújnék bele egy hamvas, japándiáklány-figura bőrébe – mondja Zsuzsi. – Szeretem a fegyvereket, régebben sportlövész voltam, most íjászkodom, úgyhogy hiteles tudok lenni ilyen szereplők bőrében. Bár vannak összetettebb, nőiesebb ruháim is, Motoko karaktere például nagy kedvencem: szeretem a jellemét, ő az animék egyik legősibb szereplője.
” Alexandra – művésznevén Ruki – szívéhez szintén az amazonkarakterek állnak közel, egyébként is temperamentumos természet. Ha úgy hozza a sors, kimondottan harcias is tud lenni a színházban dolgozó jelmeztervező lány. „Most is egy ilyen típust választottam, az amerikai képregények első szuperhősnőjét, Wonder Womant. Sok mai nő álmát is megtestesíti: ugyanolyan erős szereplőként ábrázolják, mint bármelyik híres férfi szuperhőst. Egyenrangú akár Batmannel is. Igazi harcos amazon, aki az igazságért és az elnyomottak jogaiért küzd. Úgy gondolom, adott esetben a való életben is fel kell vállalnunk a küzdelmet.”
Alexandra amazonjelmezét képzeletben magunkra húzva legszívesebben egyből a harctérre lépnénk, és leszámolnánk a társadalmi igazságtalanságokkal. De szívesen bújnánk bele Ildikó uralkodói jelmezébe is. „A karakter valójában Esther Blanchett, a Trinity Blood című vámpíros regény-, manga-, illetve animesorozatból származik – mutatja be cosplay-alteregóját Ildi. – Miután észrevettem, mennyire hasonlít Esther koronázási öltözéke I. Erzsébet egyik festményen látható ruhájára, hónapokra beleástam magam a reneszánsz viselettörténetbe.” Főállású nyelvtanárként a jelmezkészítésre jutó ideje véges, így az ő műhelyében legalább fél évig készül egy jelmez. Ezalatt hangolódik rá a karakterre is, hogy a jelmez felvételekor már teljesen hiteles legyen a ruhában. „A rendezvény nem minden perce alatt vagyok »in-character«, de a lényeg, hogy a színpadon és a képeken vissza tudjam adni a választottam jellemét” – mondja Ildikó. A koronázási ruhát az utolsó öltésig kézzel készítette, varrógépét Ildikó ugyanis csak később kapta ajándékba az egyik tanítványától. Az évek során nemcsak varrni tanulnak meg profin, de valódi ezermesterekké is válnak a lányok, hiszen sokféle tudást kell ötvözniük.
Mesehős purhabbal
„Egy-egy jelmez elkészítése nagyon sokféle jártasságot igényel. Tudunk textilt festeni, hímezni, sminkelni, de a férfiasabb feladatokat se végzi el helyettünk senki. Az évek során beletanultunk a fém-, műanyag és famegmunkálásba – sorolja az alapfeladatokat Ildikó. – Megtanultam például forrasztani, de még a fizikaórákon tanult elektronikai ismereteket is hasznosítom. Nem okoz gondot soros vagy párhuzamos kapcsolással áramkört építeni, az ellenállást kiszámítani, vagy akár egy hangszórót, világítást beépíteni a ruhámba.
Gyakran szerkesztek és tervezek mérnököknek kitalált tervezőprogramokkal is – meséli a sokoldalú nyelvtanár, aki egy véget nem érő tanulási folyamatként fogja fel a jelmezkészítést. – A cosplay-hez készítettem a saját testemről egy próbababát fóliával és ragasztószalaggal, így nem kell folyton felpróbálnom az elkészült darabokat. Ez gyorsítja a munkafolyamatot. A próbababát csak a klónomnak nevezem.” Az alapanyagokat részben az interneten, részben itthoni üzletekben vásárolják. „Az anyagok beszerzésekor sokszor furcsán néznek ránk a barkácsáruházak eladói – meséli Dóra, aki otthonosan mozog és imád nézelődni az ilyen üzletekben. – Pláne miután megkérdezik, hogy mégis mihez keresem azt a bizonyos fémlemezt vagy műgyantát, én pedig elkezdem sorolni: most éppen rakétacipőkhöz, szárnyhoz, sisakhoz, fegyverhez… Engem nem zavar, ha marslakónak néznek, legfeljebb nevetek egy jót az egészen. Más nők cipők és ruhák vásárlásával szereznek maguknak örömet, mi cosplayerek pedig purhabbal, dróttal, faléccel és dekorgumival” – mondja. Ildikó szerint sokat meg lehet takarítani azzal, ha az interneten, külföldről rendel meg bizonyos alapanyagokat – bónuszként a furcsálló tekinteteket is meg lehet spórolni.
Nem ússzák meg viszont a csodálkozó pillantásokat, amikor nagy ritkán az utcán kell végigsétálniuk jelmezben. Zsuzsi úgy tapasztalja, az emberek reakciói végletesek. „Kinevetnek, ujjal mutogatnak, ráncolják a szemöldöküket, rosszabb esetben sértő megjegyzéseket tesznek ránk. A másik véglet a gratuláció és az érdeklődés. A szájak ígyis-úgyis tátva szoktak maradni” – meséli. A média egy része ráadásul hajlamos csak a kihívó, szexis jelmezekre fókuszálni. Szerintük ezzel pont a lényegről terelődik el a figyelem. „Külföldön és itthon is jellemző, hogy semmit nem számít, mennyire profi egy cosplayer, hiszen a legnépszerűbbek azok, akik sokat mutató jelmezekben feszítenek. Lehet, hogy kétnapos munka az egész jelmez, de ha kivillan egy-egy intimebb testrész, már garantált a siker” – mondja Ildikó. A témában járatos japán szakemberek szerint a cosplay pozitív hatása – megkérdőjelezhetetlen közösségépítő erején kívül – az, hogy az önmagukat kevéssé kreatívnak gondoló emberekből a rajongásban rejlő erő előcsalogatja az alkotó művészt. Így aztán még az is lehet, hogy ők az előfutárai annak a generációnak, amelyik már nem elégszik meg azzal, hogy passzívan elfogyasztja a gusztusosan elé tálalt, könnyen hozzáférhető és emészthető kulturális termékeket. Inkább úgy dönt, hogy aktívan és kreatív módon továbbgondolja és újrahasznosítja őket.
