Atit, a szálkás szőrű, mogorva tacskókeveréket, míg élek, nem fogom elfelejteni. Egyrészt azért, mert ő volt az első hús-vér kutya, akit – ha csak néhány órára is, de – sajátunknak tudhattam, másrészt, mert ő volt az, aki már egész kiskoromban megtanított rá, hogy az állatok, éppúgy, mint mi, emberek, saját akarattal rendelkeznek, ami nem mindig esik egybe azzal, amit mi, emberek akarunk tőlük. Ati ez utóbbinak konkrétan az iskolapéldája volt.
Nagyjából 10 éves voltam, mikor a szüleim vállalták, hogy néhány napra magukhoz veszik Atit. Csak addig, míg az egyébként idős kutya gazdái, más néven a nagyszüleim, elég jól nem lesznek ahhoz, hogy ők is gondoskodni tudjanak kedvencükről (sétáltatás, miegymás). Én, aki akkor már évek óta majd megvesztem egy saját kutyáért, a hírre azonnal ünneplőbe öltöztettem nemcsak a szívemet, de a tesómmal közös szobánkat is: értsd, eltüntettem minden rágható, csócsálható játékot, és „kutyabiztosítottam” a szekrényeinket, hogy Ati még véletlenül se tudja kinyitni őket. Aztán vártam.
És Ati jött is. De már az első órában biztossá vált, hogy a nálunk tartózkodása nem lesz akkora öröm, mint amekkorának gondoltam. Szegény idős jószág, aki azelőtt még sosem járt nálunk, az istennek sem találta a helyét. Hol izgatottan rohangált fel-alá, hol vizet vedelt, amikor pedig nagy sokára végre leheveredett valahova, szünet nélkül fülelt és lihegett. Nem volt jól, de akkor még egyikünk se tudta, hogy ezek bizony a kutya idegességének tankönyvi jelei. Egy nappal később már mindannyian tudtuk.
Túl az első (és egyben utolsó) közös éjszakánkon ugyanis, öcsémmel elhatároztuk, hogy játszunk egy kicsit Atival. Ő mondjuk pont nem akart, de minket ez – emlékeim szerint – egy kicsit sem zavart. Hoztuk a labdát, és amikor Ati a sokadik eldobásra sem akart megmozdulni, kicsit megbökdöstük a hátsó részét. Tényleg nem nagyon, épp csak annyira, hogy megmozduljon, de az amúgy is feszült kutyának ennyi is elég volt ahhoz, hogy először morogjon, majd – slusszpoén – oda is kapjon. Miután a kutya ráfogott öcsém csuklójára, mindketten sikítva menekültünk az emeletes ágy felső emeletére, ami még tovább rontott a helyzeten.
Végül apu tett rendet, aki azután, hogy kiparancsolta a vicsorgó Atit a szobából, jól leszidott minket, amiért nem hagytuk békén a kutyát. Akkor nehezemre esett megemészteni, hogy végül nem Ati lett a hibás, aki a sok-sok szeretet ellenére is harapott, hanem mi, akik játszani akartunk vele. A tízéves énem felháborodásán ma már persze csak nevetek, közben pedig hálás vagyok ennek az élménynek, hogy idejekorán megtanított rá, hogy mindig figyeljem a kutyák jelzéseit, és tartsam tiszteletben a szükségleteiket.
Na, valószínűleg egy ilyen élmény maradhatott ki annak az ausztrál anyukának, aki a minap azért kért segítséget egy reddites csoportban, mert a kutyája minden egyes alkalommal morog, mikor a totyogókorban lévő gyereke megüti őt. Azt szerette volna megtudni, hogyan szoktathatná le kedvencét erről a rossz szokásról, a netezők pedig egyetlen percig sem késlekedtek a válaszokkal. Igaz, fogadásunk van rá, hogy az anyuka nem éppen ilyen reakciókra számított.
„A kutyád amúgy tök jó fej, amiért jelez. Simán haraphatna is.”
Az első kérdésem: mi a frászért engeded, hogy a gyereked ütögesse a kutyátokat? Normális vagy? A te feladatod az lenne, hogy megtanítsd a gyerekednek, hogy mindig kedvesen és tisztelettel bánjon a körülötte lévő állatokkal. Ha erre nem vagy képes, egy percig se csodálkozz azon, ha a kutyád legközelebb megharapja a gyerekedet.
„Odahaza mi egyáltalán nem tűrjük, hogy a gyerekeink agresszívan viselkedjenek a kutyánkkal. Ha valamelyikük megüti, vagy fájdalmat okoz a kutyának, azonnal a szobájába küldjük, ahonnan addig nem jöhet ki, míg bocsánatot nem kér a tettéért.”
A legjobb, amit tehetsz, hogy megtanítod a gyerekednek, hogy ne ütögesse a kutyát.
„Amikor kicsi voltam, mindenáron lovagolni akartam a golden retrieverünkön. A kutya egy ideig csak morgott, mikor megpróbáltam felmászni a hátára. Amikor egyik alkalommal apám is meghallotta, azt mondta nekem: »Ha nem hagyod ezt abba, egy nap meg fog harapni.« Miután a kutyánk tényleg meg is harapott, apám csak annyit mondott: »Én mondtam, hogy ez lesz.« Ekkor tanultam meg egy életre, hogy ne cseszekedjek a kutyákkal.”
Én a nagymamám fekete labradorját ütöttem meg párszor, amikor gyerek voltam. Egyik alkalommal a kutya ráfogott az alkaromra. Nem fájt, még a fogai helye sem maradt ott a karomon, de nyugodtan mondhatom, hogy az üzenetet egy életre megértettem.
