Honnan is indultak?
2000. szeptember, otthon ülök, és egy német zenei adót nézek. Épp egy olyan klipet adnak, amiben egy ázott fejű fiatalember megy énekelve a tengerparton kicsit fura tempóban, és a sötétségből pár perc alatt napfényes reggel lesz. Az érdekes vizuális trükkel operáló videó nemcsak a képek miatt marad emlékezetes, hanem a zene miatt is: a dal egyszerre bombasztikus és szomorkás, remekül van hangszerelve, és fülbemászó a dallama. A címet (Yellow) és az együttes nevét (Coldplay) gyorsan elraktározom magamban.
Két évvel később egy Budapest és Szeged között haladó vonaton ülök, a kor technikai adottságaihoz mérten egy discman segít átvészelni az utazás monotoniáját, és a benne rejlő cd kiváló útitárs. Az egyik cimborától kölcsönkapott új Coldplay album (A Rush Of Blood To The Head) az oda-vissza táv alatt többször is végigforog a lejátszóban, már első hallásra tudom, hogy új kedvenc zenekarom született.
Minden most kezdődik el?
2005 nyarán egy ausztriai mezőn állok, valahol St. Pölten közelében, nyakig sárosan, ugyanis a helyszínen már napok óta esik az eső. De mindez nem zavar, mert pár méterrel előttem a Coldplay játszik – azért ilyen közel, mert szemfüles módon a haverokkal sikerült az elöl elkerített dühöngőbe beosonnunk. Dühöngésről persze szó sincs, a zenekar remek koncertet ad, és itt még a nem túl jól sikerült aktuális album, az X&Y dalai is feljavulnak. Nem baj, hogy 300 kilométer az út hazáig; a zene okozta transz átsegít a nehézségeken. A hajnali hazaérkezést követően sikerül reggel elaludni és elkésni a melóból, de megérte.
Három évvel később már a Papp László Sportaréna backstage-ében vagyok, és a Coldplay előtt fellépő ifj. Albert Hammonddal készülök interjúzni, amikor egyszer csak szembe jön velem a folyosón egy kupac biztonsági őr, akik a Coldplay tagjait fogják közre. Hogy mi szükség ekkora óvintézkedésre az épületben, ahol lényegében csak a személyzet található, nem igazán tudni, de ez is bizonyítja, hogy a zenekar már egészen más dimenziókban jár. Sajnos a koncert is ezt igazolja: az első fél órában ellövik szinte az összes klasszikust, a hátralévő időt pedig a rémesen középszerű új album, a Viva La Vida dalainak szentelik.
2011-et írunk, én pedig kicsit gondban vagyok, mert a Coldplay ötödik lemezéről, az újfent hülye című Mylo Xylotóról kell kritikát írnom. Chris Martin ekkor már rég Gwyneth Paltrow férje, Jay-Z és Kanye West legjobb haverja, és az új albumon is Rihanna a vendégsztár. Van egy két kisebb törekvés az első két album világának megidézésére, de ismét győzedelmeskedik a középszerűség. Végül azt írom, hogy még van remény, és hogy majd csak később tudjuk kellően megítélni, hogy ez jó lemez-e vagy sem, de igazából egyik sem. Olyan, mint a U2 unalmasabb munkái, de ez persze nem ront az eladásokon: a Coldplay mindenhol number one, és tömött stadionokban lép fel…
Vissza a gyökerekhez!
Szeptember elején, alig néhány napja, került fel a Coldplay: Atlas című új száma a YouTube-ra. Többszöri hallgatás után sem tudok semmi okosat mondani róla. Izgalmasabbnak tűnik, mint a legutóbbi nagylemezük, a Mylo Xyloto dalai, és egészen kellemes hallgatnivaló, de semmi több nincs benne. Az, hogy milyen filmhez készült, tulajdonképpen lényegtelen, hiszen az Éhezők viadalához képest jóval elviselhetetlenebb Alkonyat szériának is szállítottak zenéket igencsak vállalható előadók – például a Muse -. Szóval a Coldplay-t még nem kellene leírni, mert megvan a tehetségük ahhoz, hogy csináljanak megint egy jó lemezt, csak félő, hogy amerre ők elindultak, onnan már nincs visszaút. De ettől még ugyanúgy fogynak majd a lemezek és telnek meg a stadionok, valamint Jay Z ajtaja is biztosan mindig nyitva áll. De honnan is indultak, és milyen volt az eredeti Coldplay érzés? Szubjektív visszaemlékezés…
