Rbrigi bánatosan fogalmazza meg a tömeg körüli, nem kifejezetten newtoni problémákat „Előkerül a világos miniszoknya, majd eltűnik a szekrény mélyébe. Görcs a kilóktól. Megint előkerül, aztán ugyanúgy vissza. Ez a játék eltart egy darabig. Várom a tavaszt és várom a kilók megcsappanását. Majd előkerülnek a súlyzók, a melegítő a kocogáshoz, a napszemüveg és a tisztítószerek.”
Ezzel szemben áll Tohonya buddhai, önirónikus nemtörődömsége: „Amíg nem volt 10kg súlyfeleslegem minden tavasz azzal indult, hogy a párommal lóháton határszemlére indultunk. Ma marad a terepjáró, a téliesített esőcsizma de a szemle most sem marad el.”
Lehet, hogy a természet hat rá ennyire nyugtatólag? Nincs kizárva. Bár valakit nem hogy megnyugtatna, hanem felpörget. Így járt Engee is, aki így kiált: „Imádom a természetet, bárcsak mindig tavasz lenne.”
Gyönyörű idézet, biztosan Bözse is el van ragadtatva, noha számára a tavasz sokkal praktikusabb húrokat penget (hogy teljes képzavarral éljek): „Én is imádom a tavaszt, alig várom hogy kiszabaduljak a kertbe, ássak, kapálgassak, gereblyézzek, ablakot mossak, függönyt cseréljek”
Nem is. Meggondoltam magam. Mátra szavaival zárom eme mazsolázót: „Ne várd annyira, mert úgyis hamar jön el. Ha viszont már itt van, alig várjuk majd a következő nyarat. Különben is, mindjárt itt a karácsony.”