Szívesen készítenék interjút boldog emberekkel

Japán étterembe, ami szintén kézenfekvő lett volna, mégse nyilatkozni jár az ember.

 A megbeszélt időpontban besiet a cukrászdába egy energikus hölgy, erőteljesen megszorítja a kezem, majd leül velem szemben. Nézegetem, milyenek a fogai, majd megnyugszom – valóban ő Stahl Judit, szó sincs arról, hogy egy japán nő híradósból lett magyar főzőiskola-igazgatónak álcázná magát. Nem lopjuk az időt, azonnal belevágunk. Ilyen az, ha riporterrel készítenek interjút, bólintok magamban, amikor válaszolni kezd, pedig még nem is kérdeztem semmit.

– Furcsa, hogy most velem készül egy interjú abba az újságba, ahová hétről hétre írok. Vigyázzon, mert nagyon komolyan veszem a Nők Lapját!

– Én is. Akkor akasszuk fel a hóhért! Azok közé a tévés személyiségek közé tartozik, akit szakmailag nemigen támadnak. Sok évvel ezelőtt, ismertté válásának hajnalán olvastam egy rövid interjút önnel. Az újságíró arról faggatta, miért képtelen bakizni a Tények műsorvezetője. Tényleg nemigen hibázott.

– Valószínűleg jobban tudok koncentrálni, mint azok, akik bakiznak, de biztos, hogy vannak, akik még nálam is ügyesebben összpontosítanak. Nem nagy kaland súgógépről olvasni.

– Akkor miért nem tűnnek egyformán tökéletesnek a híradóban látott arcok?

– Ahhoz, hogy valaki jó híradós legyen, nem elég, ha nagy biztonsággal fölismer negyvennégy betűt. Azt gondolom, ennél én is többre vagyok képes.

– Tehát, milyen a tökéletes tévés?

– Nem olyan, mint én. Én ugyanis híradósnak túl szubjektív voltam. Nekem nagyon nehéz bizonyos híreket rezzenéstelen arccal fölolvasni.





– Ezért hagyta ott?

Engem addig érdekelt a Tények, amíg arról szólt, hogy kitaláljuk, milyen Magyarországon a kereskedelmi hírműsor. Addig rendkívül izgalmas volt.

– Miután ez kiderült…

– Szerkesztőnek, rendezőnek készültem, sohasem akartam tévébemondó lenni. Nem mondom, hogy soha többé nem ülök vissza a híradóba, de ez csak akkor következhet be, ha úgy érzem, ismét ez izgat mindennél jobban. De maga szerint még mindig az érdekli az embereket, miért nem a híradózok?

– Szerintem igen.





– Magyarországon azt gondolják, hogy senki sem áll föl magától a csúcsról. Csakhogy, mi az a csúcs? Nekem az, ha azt csinálhatom, ami érdekel. Mivel a Tények mellett sok energiám maradt, foglalkozhattam egy csomó számomra fontos dologgal, amik idővel a híradózás helyére léptek. Ilyen a főzőiskola vagy a Nők Lapjában megjelenő cikksorozatom, az ennek nyomán kiadott könyvem, és így tovább. Leforgattam akkoriban egy főzőműsort, és azt mondták, addig nem főzőcskézhetek a képernyőn, amíg híradós vagyok. Döntöttem: főzni szeretnék, mert ez gyerekkorom óta érdekel. Nem a hagymaszag vonz, sokkal inkább az, hogy megmutassam, lehet steppelt pongyola nélkül, munka mellett is háziasszony valaki. Ez arról szól, hogyan lehet otthont teremteni. Mindenki érzi, hogy másként, mint ahogy anyáinknak, nagymamáinknak kellett, de az, hogy akkor mit is csináljunk, már nem ilyen egyértelmű.
Szívesen készítenék interjút… – II. rész>>