Bödőcs Tibor: a humor szkafander a földi létezéshez

– Csak ezt az inget találta?
– Nem tetszett a fellépőingem?

– Annál mindenesetre jobb volt, mint amikor stylist próbálta öltöztetni.
– A stand-up attól érdekes, hogy az ember a saját gondolatait mondja, és a saját gyengeségeiből, esetleges erényeiből dolgozik. Én nem öltözöm jól, de ez legalább az én ízlésem, illetve ízléstelenségem. Azért szeretek egyébként előadás után interjút adni, mert ilyenkor magabiztosabb vagyok. Most nem ez van. Ma nem voltam elégedett.

– Valamit érezni lehetett, de nem tudom, mi volt a gond. Azt mondja, nem ültek a poénok?
– Nem úgy, ahogy szoktak. De nincs ezzel gond, mert ha mindig ugyanolyan jó lenne, akkor nem lehetne jobb a következő. Nem lehet az ember mindig egyforma. Persze törekedni mindig ugyanúgy kell.

– A stand-upjaiban rendszeresen Nietzschét, Hrabalt és Tarantinót idéz. Ha bemegy otthon, Búcsúszentlászlón a kocsmába, és beszélgetés közben megpróbálkozik egy Nietzche-idézettel, nem verik meg?
– Nem ezzel szoktam nyitni. Több rétege van a poénoknak. Van, aki ebből csak egyet ért meg, van, aki meg többet. Bandi bácsit például érdekli Nietzsche is. A kocsmában nem jutok annyira szóhoz, mint a színpadon, mert ott mindenki nyomja a maga stand-upját. Ott inkább néző vagyok, mint szereplő. Azok a nagy bölények, akikről a műsorban beszélni szoktam, egyrészt jóval idősebbek nálam, másrészt többet is ittak. Ez Ottlik Géza ingyen mozi elmélete, hogy lehet-e valaki egyszerre néző és szereplő is ugyanabban a filmben. Én ott többnyire csak ülök a magaslesen, és figyelem a nagyvadakat.

– Amikor hazamegy, észreveszi, hogy nyelvet vált, vagy ugyanúgy beszél, mint a budapesti közegében?
– Arra emlékszem, amikor felkerültem Pestre, a Dayka Gábor utcai kollégiumba, és hívtam telefonon a nagynénémet, akkor vettem csak észre egy enyhe tájszólást. Addig nem tűnt fel. És van egy felvétel nyolcvannyolcból egy disznóvágásról, ami egy tökéletes dokumentumfilm a Bödőcs család házi videoalbumából, ott hallani, hatévesen milyen tájszólásom volt. Ha kell, ma is anyanyelvi szinten beszélek zalaiul.

– Ferus, a szentlászlói szobafestő-mázoló vagy a többi figurája a faluból meglepődött, hogy ő ennyire vicces?
– Ők vicces emberek, és tudják is magukról. Nekem csak annyi a dolgom, hogy odateszem köréjük a festménykeretet. Egy kocsmában alapvetően jellemző a vicc, akkor is, ha kakaskodás van, akkor is, ha az okoskodás megy. A stand-up éppen azért érdekes, mert mindenki csinálja. Amikor elmeséljük, mi történt velünk aznap, mindannyian próbáljuk a vicces momentumokat kiemelni.

– Fellendült a falusi turizmus Szentlászlón, amióta híressé tette őket?
– Csoportok nem érkeznek, de egyéni zarándoklatra már volt példa. A kocsmáros Norbi mesélte, hogy jöttek turisták, lefényképezkedtek a településtáblánál, a kocsmában Ferussal, Jenővel. Olyan lett a falu egy pillanatra, mint Disneyland, csak itt Ferus volt a Mickey egér. Walt Disney akkor nem volt otthon.

– A magánéletében mire használja a humort?
– Én alapvetőn iróniával, távolságtartással és gyanakodva közelítek a világhoz. Ugyanazt a sztorit, amit komédiának élek meg, le lehetne írni tragédiaként is. Ez egy génhiba, hogy az életben inkább a börleszket, pontosabban a groteszket látom meg, ahol komédiába van csomagolva a tragédia.

– Miért jobb a férfiak humora?
– Jobb nekik?

– Tud olyan női humoristát mondani akár külföldön is, akit szakmailag igazán nagyra tart?
– Érdekes, hogy nem tudok mondani senkit, akit „igazán és nagyra”… pedig már igyekszem pótolni az amerikaiakat is. De közben meg az az érdekes, hogy nézők között nem jó, ha túlsúlyban vannak a férfiak. A nők sokkal felszabadultabban nevetnek a poénokon. És azért ismerek nagyon jó humorú nőket. Mindenesetre ez a kérdés valóban összefügg a világlátással, tőlem például a romantika nagyon távol áll.

– Az emelkedett pillanatokat is elvicceli? Hogy néz ki a lánykérés egy humoristánál?
– Nem túl emelkedett, legalábbis nálam. Egyáltalán nem vagyok romantikus típus, a James Bondos, martinis, gyertyafényes vacsorák esetemben ritkák. Illetve, talán inkább úgy vagyok ezzel, hogy teljesen mást tartok megrendítőnek, mint amire hivatalosan azt kell mondani, hogy az. A gyerekemmel naponta akadnak helyzetek, amelyek igazán megindítanak, de ilyenkor nem öltönyben állok, és nem szól a Himnusz.

– Amikor megszületett a fia, és felhívta a haverjait, azt viccesre vette?
– Nem, az megható volt. A feleségem még ott feküdt a szülőszobán, amikor én még két órán át stilizáltam a kör sms-t, hogy tökéletes legyen. Végül annyi lett, hogy „Újabb Bödőcs a Kék Bolygón, nem találunk szavakat”. Az első változat hosszabb volt, ezért kellett könnyes szemmel dolgoznom rajta még picit, hogy jobban üssön dramaturgiailag.

– Egy klasszikus poénja szerint a nőnek a házasság küzdősport, míg a férfinak stratégiai játék. Az ilyen mondatai inkább tűnnek aforizmáknak, mint vicceknek.
– Nem azért mondok valamit, hogy az emberek nevessenek rajta, hanem mondok valami olyat, amin nevetnek. Van, aki mond bármit, csak hogy sikere legyen, mert tisztában van vele, hogy milyen mondatok váltanak ki automatikusan nevetést. Én nem akarok valamit csak azért mondani, hogy röhögjenek.

– Van olyan humor, ami a férfiakat gyerekkoruk óta lenyűgözi, egy nő számára abszolút érthetetlen módon. Az altesti humorról beszélek, amikor például lehúzzák egymás nadrágját, és ezt mérhetetlenül viccesnek találják. A stand-upos kollégái között is akadnak, akik ennek az altesti humornak a szóbeli változatáért lelkesednek. Ön azért nem dolgozik vele, mert nem is tartja viccesnek, vagy pedig azt mondja, hogy szakmailag ez túl alacsony léc, aminél magasabbra szeretne ugrani?
– Inkább az van, hogy nem tartom elég kreatívnak, bár azt, hogy egy poén mennyire kreatív, soha nem a téma dönti el. Csak akkor van gond, ha nincs más, csak ez. A humornak a kiszámíthatóság a legnagyobb ellensége.

– Jóban tud lenni azokkal a kollégáival is, akiken nem tud nevetni?
– A szakmai teljesítmény és az emberi kapcsolatok is dinamikusan változó dolgok, ráadásul az élet nem azonos a színpaddal, nem mindenki tudja átmenteni a színpadra a civil humorát. Én már asztalnál nem vagyok olyan jó, mint színpadon, mert a fellépésekkel levezetem az exhibicionizmusom gőzét. Amikor még nem léptem fel, jóval feltűnőbb jelenség voltam az asztaloknál. Bár miközben folyton azt mondom, hogy már nem szeretek a társaság középpontja lenni, a feleségem ezt mindig cáfolja. Állítólag most is mindig én beszélek. Persze ez nem igaz.

– A legújabb poénjait a feleségén próbálja ki?
– Ha eszembe jut valami, mondom, pedig nem is illik oda. És lehet, hogy valami alapvetően jó poén lenne, csak én pont akkor próbálom ki, amikor ő éppen a gyerek orrába cseppent.

– Problémamegoldásra is a humort használja? Számtalan olyan helyzet adódik egy párkapcsolatban, amikor az igazat csak humoros formában lehet elmondani, mert úgy nem fáj annyira.
– A humor szkafander a földi létezéshez, konfliktus esetén én is gyakran humorral védekezem. Egy igazi, jóízű veszekedést azonban nem illik elviccelni, ráadásul ilyen esetekben az ember többnyire olyan poénokat mond, amik garantáltan csak neki tetszenek. Konfliktushelyzetben az ember a poénnal magát szórakoztatja és magát óvja, és nagyjából ugyanannyit ér, mintha üvöltözne. Ez a családon belüli humorizálás minősített esete, amit gyakran elkövetek.

– A családjáról szóló poénjaiból az derül ki, hogy a rokonai alapvetően nagyon szeretik egymást.
– Szerencsés helyzet, hogy Szentlászlón több generáció él együtt. Nagyanyámnak például remek humora van. Nagyon jól veszi, ha viccelődünk, lehet vele bohóckodni, és érti az iróniát is.

– Van bármi, amivel soha nem viccelne?
– Nincs tabum. Vannak témák, amik még előttem állnak, a stand-uphoz meg kell érni. Az a dolgom, hogy azt karcolgassam, amit a néző tabunak gondol. Épp attól leszek érdekes, hogy olyan dolgokat mondok, amiket elvileg nem szabadna.