Megalázás az edzésen – mit áll ki egy gyerek, míg élsportoló lesz?

Hülye pancser, béna lajhár, dagadt köcsög, idióta – lehetnének akár egy „átlagos” focimeccs szurkolói kommentjei is. De nem, ezek bizony sportpályán elhangzó, de gyerekeknek szóló, „ösztönzőnek” szánt edzői szavak.

„Mivel én szemüveges vagyok, és nagyon rosszul láttam már óvodáskorom óta, az úszáshoz pedig le kell venni, így nem láttam jól, ezt az edző egyszerűen nem vette figyelembe. Mivel nem láttam, hogy kihez beszél (sosem szólítottak a nevünkön minket), többször is fejbe vágott egy hosszú bottal, hogy most akkor hozzám beszél; ez megalázó volt, és fájdalmas is. Örök emlék marad. Komolyan mondom, gyerekkorom legborzasztóbb élménye volt, és évekig kerültem az uszodákat. Pár éve újra úszom, bár sokáig kerestem a számomra megfelelő uszodát. Több helyen is láttam, hogy hogyan edzik a gyerekeket, és volt, ahol ugyanúgy, mint harminc éve: ordibálva, ütögetve, csak úgy repkedtek a kurvaanyázások és a bazdmegok az edzők részéről.”

„A szertornát az edzői alázás miatt hagytam abba gyerekként. Most már én is anya vagyok, a gyerekem atletizál, de sajnos ott is elég szomorú a helyzet. Azt látom, hogy a gyerekem három év sportolás után már elfelejtette, hogy valójában miért is csinálja ezt az egészet, hiszen annyi csalódás és szomorúság érte. A sport öröme elszállt, eltűnt a csillogás a szeméből. Most választanunk kell, hogy vagy azt mondjuk, mi ide többet nem jövünk, vagy bedarálja a rendszer a gyerek lelkét az eredmény érdekében. Az is nagyon szomorú, ha egy edző durvasága, brutalitása felett azért hunynak szemet, mert úgymond »hozza az eredményeket«.”

„Tízéves voltam, és szerelmes a vízilabdába. Mióta az eszemet tudom, nekem ez a sport volt a minden. Kijártam a meccsekre, minden közvetítést megnéztem a tévében, még az olimpiára is elmentünk a szüleimmel, pedig a világ másik végén rendezték. Aztán addig könyörögtem, amíg levittek edzésre, és bekerültem egy vízilabdacsapatba. Azt hittem, ez lesz életem legszebb időszaka, de végül nem így lett. Borzasztó dolgok történtek. Üvöltöztek velünk, megaláztak minket, ha a csoport végén végeztünk az úszóedzésen, akkor lenyomták a fejünket a víz alá – de úgy, hogy majdnem megfulladtunk. Előfordult olyan is, hogy amikor verseny volt, akkor az utolsó helyezetteknek a nyakába ugrottak a partról. Én ilyenkor halálfélelmet éltem át. De tűrni kellett, mert különben még azt is mondták, hogy gyáva vagy. Életemben nem éreztem magamat olyan rosszul. Végül feladtam. Ma már nem járok meccsekre, és azt hiszem, soha többet nem fogok tudni felhőtlenül örülni a magyar csapat sikerének sem.”

A keménykedés a sport velejárója?

Három beszámoló azok közül, amelyek az UNICEF három hónapos kutatásához érkeztek. A gyermekjogi szervezet magyarországi irodájában csaknem kilencszáz volt, illetve jelenleg is aktív sportolót kérdeztek a sportban tapasztaltakról, hogy most először megtudjuk: mi is zajlik a „színfalak” mögött, hogy és mit élnek meg a gyerekek a tornateremben, az uszodában, vagy például a focipályán? Mi éri szülőtől, edzőtől, csapattárstól, vagy akár a szurkolóktól a gyereket? Mennyiben érvényesül a „zéró tolerancia” a sportéletben, illetve a gyerekek mennyire sínylik meg esetleg a sportban töltött gyermekéveket?

„Nem a sporttól való elriasztás volt a cél, hiszen nyilván rengeteg kiváló szakember is dolgozik az élsportban. Sokkal inkább az, hogy képet kapjunk és felhívjuk a figyelmet arra, ha olyan történik, ami nem a sportpályára való. Hogy a gyerekek is tisztában legyenek azzal, mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem természetes” – mondja Gyurkó Szilvia, a szervezet gyermekjogi igazgatója, a kutatás vezetője, aki szerint a kérdésről beszélni kell, hiszen a gyerekek nincsenek abban a helyzetben, hogy mérlegeljenek. Alárendelt, felnőttektől függő viszonyuk miatt nem tudják az érdekeiket érvényesíteni, és persze hajtja őket, hogy meg akarnak felelni a felnőtteknek. Van, aki menet közben feladja, van, aki utólag gondolkodik, van, aki önigazol. És néhányaknak sikerül: sok százezer tinédzserből talán egy aranyérmes lesz. „A kutatás egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy miközben a megkérdezettek nagy többsége beszélt pozitív hangulatról, élményekről, ugyanolyan sokan számoltak be érzelmi bántalmazásról, megalázásról. Vagyis úgy tűnik, ezt a sport velejárójának gondolják, természetesnek értékelik vagy értékelték legalábbis gyerekfejjel. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy miközben legtöbben azt mondták, a sportot annak öröméért csinálják, s csak a töredékük a sikerért, a pályafutásuk alatt mégis mindent a sikernek rendelnek alá, és annak érdekében tűrnek el” – mondja a szervezet vezetője.

„A gyermekekkel szembeni érzelmi erőszak tipikusan az a terület, ahol sokan a gyermek túlérzékenységével, »kényességével« magyarázzák, ha egy gyerek látható jelét adja, esetleg tiltakozik az őt ért erőszakkal szemben. Ugyanakkor a sport olyan terület, ahol a játék hevében, a jobb teljesítményért folytatott harcban többet megengedhetőnek gondolnak. Sajnos azonban az érzelmi erőszak elfogadása egy csúszós lejtő. Nagyon nehéz meghúzni a határokat, egyenesen vezet a megalázó, lealacsonyító bánásmódhoz, annak minden következményével együtt” – mondja Gyurkó Szilvia.

A gyermekekkel szembeni szexuális visszaélések területén a legnagyobb a látencia valamennyi bántalmazási forma közül. Tavaly Szepesi Nikolett úszó törte meg a csendet könyvével: állítása szerint gyúrója zaklatta őt tizenéves kislányként. Utána vizsgálatokat ígért a szakosztály, de ennek eredményéről azóta sem igen hallottunk. A hasonló ügyek legnagyobb része vélhetően rejtve marad. Sok esetben a gyerekek sincsenek tisztában azzal, hogy ami velük történik, az nem megengedhető, másrészt az áldozatokat igen gyakran bűntudat és szégyen gyötri az átélt zaklatás miatt, ami akadályozza őket abban, hogy beszéljenek.

Szexre kényszerítés

„Olyan zaklatási formákra is rákérdeztünk, ami a magyar társadalomban sokszor nem minősül annak. Így például a szexuális tartalmú viccek, kéretlen levelek, üzenetek, telefonhívások, szexuális tartalmú és sértő megjegyzések egyaránt szerepeltek a kérdőívben. A kutatási mintában harminckét olyan eset szerepel, amikor »valaki a nemi szervét mutogatta neked«, és negyven olyan, amikor »valaki akaratod ellenére szexuális célzattal megérintett«. Pornófilm nézésére nyolc esetben kényszerítettek gyereket, és tizennégy esetben fordult elő, hogy »valaki akaratod ellenére megpróbált veled szexuális kapcsolatot létesíteni«” – mondja a kutatási vezető. Szexuális közösülésre kényszerítés hat esetben, önkielégítésre kényszerítés négy esetben fordult elő a kérdőív kitöltőinek gyermekkori élményei között. Ezek az esetek már elérik a büntetőügy szintjét is.

A sportpszichológusok szerint tehetséges gyerekek ezreit veszíti el a sportélet az edző alkalmatlansága, fölösleges fizikai, lelki terrorja miatt. Ugyan többen közülük tartanak attól, hogy egy-egy ilyen „színvallás, szembesítés” távol tartja majd, elijeszti a fiatalokat a sportolástól, illetve aláássa a sport tekintélyét. „Van olyan edző, akinek a tanítványai zsinórban járnak a szakemberekhez” – mondja dr. Lénárt Ágota sportpszichológus, egyetemi docens, akinél nem egy, nem kettő lelkileg komolyan sérült sportoló fordult már meg. Volt a praxisában olyan, hogy páciensét háromszor vitték egy héten kórházba agyrázkódás miatt, az edző pedig kimagyarázta azzal, hogy a gyerek a medence partján megcsúszott.
„Magyarországon az edzői kultúra nagyon rossz (tisztelet azoknak, akik valóban partnerként tekintenek a gyerekekre), sokan azt gondolják, hogy a tekintélyt és az eredményeket a pokróc, kemény stílussal, a megalázással lehet kivívni, holott ez nagyon buta megközelítés. Sajnos napi szinten tapasztaljuk a lelki és fizikai megalázást. Hogy például mozgással büntetik azt, aki alulmarad, egészen a végkimerülésig hajtják, amitől egyre rosszabbul teljesít, és jönnek a sérülések, ami persze már az edzőt nem érdekli… ő megtett mindent, a gyerek nem bírta. A nagy gond, amikor a szülők ehhez még asszisztálnak is, saját meg nem valósult álmuk beteljesítőjét látják a gyerekben, akiből bajnokot akarnak nevelni. Bármi áron” – mondja a szakember.