Fél hét előtt 3 perccel arra riadok, hogy a férjem cifrát káromkodik. Elaludt. Persze a telefon az oka, amit ugyan lenyomott szundiba, de nem azért, hogy soha többé ne jelezzen aztán. Ilyenkor már a szomszéd városban kellene felvennie a munkatársát.
Konstatálom, hogy bár két gyerek is félig rajtam fekszik, de a mellem nincs egyik szájában sem, úgyhogy felajánlom, a kutyát leviszem én. De gyorsan döntsön, mert ha a szöszmötölésre felébred a legkisebb, akkor már csak fájdalmak árán tudom magam kiszabadítani a fogsora közül. Próbálok minél összeszedettebb lenni – később ez elmúlik magától –, így az egy perc múlva megszólaló időzítőt kilövöm a telefonomról, és eltemetem a lustizós félórámat.
Eközben a két nagyobb ébredezni kezd, és persze az empátia totális hiányával hangosan beszélni mindenféle piros madarakról, álmokról. Gyorsan kislisszolok a még alvó legkisebb mellől, fél kézzel megragadva az ágy mellé helyezett ruháimat, mert a hálószobánk akkora, hogy ha lelépek az ágyról, már nem tudok visszanyúlni a ruhákért. Nem, nem úgy értem, hogy olyan nagy.
Sebtiben felöltözöm, miközben hallom, hogy a férjem kedélyesen nevetgél a munkatársával, bocsánatkérően beszámolva a történtekről. Igen, nyugodtan vigye még el a gyerekeket az oviba, lesz rá ideje! Telefont letéve azonnal folytatja a szitkozódást, én meg rásziszegek félvállról, hogy néha nekünk is adhatna ebből a vihorászós jókedvéből….
A teljes cikket az Ursula blogon találod.