Néztem az arcom a tükörben. Kutattam annak a “másik, ottani” nőnek a tekintetét, hogy vajon örül-e. Mit örült? Sugárzott a boldogságtól. Idétlenül vigyorgott, és ő meg engem fürkészett, a tükörképét. Kutatta rajtam annak a ténynek a látható jeleit, hogy baba van a hasamban.
Aztán még jobban vigyorgott, hisz belegondolt, hogy micsoda hülye kérdés ez. Miért fordult volna akkorát a világ az előző, szerencsétlenkedő perc óta, (mialatt a munkahelyi vécében sután megpróbáltam lepisilni a tesztet, és sikerült is, csak a kezemmel együtt) azzal, hogy az előírt három perccel ellentétben szinte azonnal megjelentek a csíkok, minden kétséget kizáróan jelezve ezzel: várandós vagyok? Hiszen akkor már az az előtti percben, órában, sőt, napon is az voltam… Tehát, ha látszik rajtam, akkor az az előtti percben, órában, sőt napon is látszania kellett…
Aznap reggel még nem gondoltam, hogy estére várandós “leszek”. Igazából arra sem gondoltam, hogy valaha az életben az leszek, de konkrétan aznap reggel nem szerepelt a terveim között, hogy bemegyek egy patikába, és megkérdezem a gyógyszerészt, hogy melyik tesztet ajánlja, mint ahogy az sem, hogy egy munkahelyi vécében állok neki “akciózni”…
A teljes cikket a HepiAnyu blogon találod