A Férfi nincs hozzá szokva, hogy váratják. Se a munkájában, se a magánéletében. A várakozás mégsem vált ki belőle dühöt, inkább visszarepíti őt fiatalkorába, amikor még mindenki bohókás és kapkodós volt. Az ablakban áll. A Nő kocsiját figyeli. Vár és vár… Izgatottsága pedig már az elviselhetetlenség határát súrolja. Rég nem érzett ilyet. Türelme fogytán, és nemcsak hogy fogytán, el is fogyott. Nem bírja tovább, üzen a Nőnek. Üzen úgy, hogy nem tudja, amikor a “send” gombot lenyomja, a Nő abban a pillanatban már az iroda ajtajában áll, és mielőtt bekopogna, még egy utolsó pillantást vet telefonjára – vajon ki üzent neki? A játék, hogy üzenetben válaszol, csak fokozza a kedélyeket.
“Kicsit késésben?” – jött az üzenet a Férfitól
“Itt vagyok” a válasz erre
“Én vagyok itt”
“Én is”
Az utolsó üzenet mint végszó hatott, és az iroda ajtaja kinyílt. Ott álltak egymással szemben, a külvilágot kizárva, zakatoló szívvel. A Nő belépett, az ajtó becsukódott, és ahogy visszafordult, a Férfi szorosan átölelte. A Nő pedig ösztönösen viszonozta az ölelést. Érezték egymás szívverését, és a zakatoló ütem mégis mérhetetlen nyugalmat árasztott magából. Ez az ölelés túlmutatott a szexuális fantáziálásokon, ebben az ölelésben ott volt az a feltétel nélküli bizalom, az őszinteség, ami mindkettejük életében hiányzott. Egymásra találtak ott először, egymásra barátként, emberként, Férfiként és Nőként….
A teljes történetet az Inside of love blogon találod.
