„Az édesanyám ugyanebben a kórházban dolgozott büfésként. Sok pszichiátriai beteg járt hozzá. Annyira megszerette őket, hogy átképezte magát, és elment az osztályra ápolónőnek” – kezdi történetét Zsuzsa, aki immár 33 éve ápolónő az egyik megyei kórház pszichiátriáján. Hozzáteszi, édesanyja mintáját követve választotta a pályát, meg, ahogy mondja, mert „akkoriban még nagyon »trendi« volt az egészségügyben dolgozni”.
Arra a kérdésre, hogy mi volt a fejében a betegekről, mielőtt elkezdett volna a pszichiátrián dolgozni, Zsuzsa ezt válaszolja: „Azt tudom, hogy mi nem volt a fejemben. Félelem. Még azoktól a betegektől sem tartottam, akik a zárt osztályon voltak. Pedig nem ismertem őket, engem tényleg egyedül az édesanyám inspirált. De soha nem bántam meg, hogy így döntöttem. Soha nem jutott eszembe, hogy máshova menjek dolgozni.”
Zsuzsa jelenleg száz-százhúsz betegről gondoskodik. „Ebben a járóbeteg-ellátásra bejáróktól a pszichoterápiás részlegen át az addiktológiától a zárt osztályon levő betegekig mindenki benne van” – magyarázza, majd hozzáteszi, manapság egyre több a depresszió, a hangulatzavar és a veszteségekből adódó pszichés probléma.
Kép forrása: Getty Images
A zárt osztályon vannak a legsúlyosabb betegek. Kik ők, és milyen velük dolgozni?
Itt helyezzük el az ön- vagy közveszélyes betegeket. Gyújtogatás, emberölési kísérlet, öngyilkossági kísérlet, pszichopátia, sokféle elmezavar van, ami miatt idekerülhet valaki. Őket folyamatosan figyelni kell. Itt elsődleges a gyógyszeres terápia, bármely más terápia csak azt követően kezdődhet. És még úgy is sokkal több türelem kell hozzájuk.
Kikkel a legnehezebb?
A pszichopatákkal. Ránézésre átlagos embernek tűnnek, de nekik többnyire nincsenek érzelmeik, legalábbis ezek csak nagyon minimálisan vannak jelen. Az ellentmondást nehezen tűrik, de azt sem mindig mutatják a külvilág felé. Időnként hatalmas erő süt belőlük.
Sosem volt benned félelem?
Nem. De nem is ért semmilyen komolyabb atrocitás soha.
Ezek szerint „nem komolyabb” igen?
Előfordult, hogy megütöttek, de ez egyáltalán nem jellemző. Szerintem a jó kommunikáción és a jó csapatmunkán rengeteg múlik a pszichiátriában is. Tény, hogy van olyan beteg, aki teljességgel kiszámíthatatlan, de nagyon hatékonyak a kezelések, ahogy minden esetben meghatározó az is, hogy hogyan állunk a betegekhez. Az én tapasztalatom az, hogy nem azokkal van a legnagyobb baj, akik köztudottan betegek, hanem azokkal, akik „kint” vannak. Jobban félek a sötét utcán, mint a zárt osztály folyosóján.
Zsuzsa arról is őszintén beszélt, hogy noha a kívülállóknak a betegeik talán furcsán viselkednek – kényszeresen mozognak, hallucinálnak, amiről be is számolnak –, őt ezek már nem viselik meg. „Hozzá lehet szokni” – mondta, majd reagált azokra a történetekre is, melyek arról szólnak, hogy a pszichiátrián nem megfelelően bánnak a betegekkel.
„Indokolatlan lekötözések nálunk egészen biztosan nem fordulhatnak elő. Nagyon szigorú szabályai vannak, és négyóránként felül kell bírálnia az orvosnak. Hidd el, a beteg személyiségi jogai lényegesen nagyobb tiszteletet élveznek, mint korábban.”
Az ápolónő emellett őszintén mesélt arról is, milyen előítéletekkel találkozik, amikor a munkája szóba kerül:
„Azok, akik először hallják, hogy mi a munkám, ezt kérdezik rögtön: »És nem félsz?« A többiek, akik már tudják, gyakran csak így köszönnek: »Szia, na, hogy vannak a bolondok?«”
Föl szoktad kapni a vizet?
Mindenki felkapja erre, akit ismerek a szakmában. Mert tudod, bárki kerülhet olyan élethelyzetbe, hogy átmenetileg pszichiátriai kezelésre szorul. Tudod, hány traumával találkozunk, amiket képtelenek egyedül feldolgozni az emberek? Eltemetik a gyermeküket, amibe szinte belerokkannak. Netán van egy közlekedési baleset, amiben elvesztik valamelyik végtagjukat. Az emberi lélek roppant bonyolult, valaki könnyebben túlél egy tragédiasorozatot, másokat egyetlenegy is tönkretesz.
És más egészségügyisek? Ők hogyan viszonyulnak ehhez a betegcsoporthoz?
Sajnos abban, hogy a társadalom hogyan gondolkodik a pszichiátrián folyó munkáról, az egészségügy is benne van. Gyakran küldünk saját beteget egyéb osztályokra, különböző kivizsgálásokra, és azt tapasztaljuk, hogy egyáltalán nem bánnak velük úgy, mint a többi beteggel. Kimondom: egyenesen lenézik őket.
Mi számít nálatok sikernek?
Ha valaki meggyógyul, és nem kell visszajönnie többé. Rendszeresen előfordul, hogy később összefutunk vele, hiszen nem olyan nagy ez a város. Sokan olyankor elfordítják a fejüket, nem is köszönnek. Jó lenne, ha ez megváltozna a jövőben.
