Van jó pár egyetemet végzett, több nyelvet beszélő, szakmájához igazán értő ember az országban, akiknek itthon maradási szándékát az ember érti is meg nem is. Fiatalok (értsd 25-35 év között vannak) minden adott lenne ahhoz, hogy külföldön viszonylag több lehetőség közül válogatva érvényre jussanak, és meg is fizessék őket, mégsem mozdulnak. Maradnak az országban szerencsét próbálni, éhbérért robotolni és jövőt építeni a következő generációnak. Tisztük nem hálás. Sokszor a jelenlegi “elit” semmibe sem veszi őket, pedig szakmájukat tekintve is a jövő nemzedékének adhatnának támpontot és perspektívát. Vannak közöttük tanárok, gyógyszerészek, ügyvédek, bölcsészek, informatikusok és még sokáig sorolhatnánk.
Hogy a kihívás mozgatja-e őket, vagy egyszerűen csak félnek elmenni otthonról, esetleg honvágy gyötörné őket távol a hazájuktól, nem lehet tudni. Kinél egyik, kinél másik ok dominál. Valószínűleg közülük sokan eljátszanak a gondolattal, hogy elhagyják hazájukat egy biztos karrierépítési lehetőségért, de aztán az elméletnél nem jutnak tovább. Mások ki is mennek egy adott országba, majd nem tetszik nekik az, amit ott találnak, és végül hazafelé veszik az irányt. Megint másoknál pedig fel sem merül, hogy elmenjenek otthonukból. Érvényre akarnak juttatni új eszméket és új lehetőségeket, amiből azt akarják, hogy csak a magyarok részesüljenek elsősorban.
Rendkívül tiszteletreméltó ez az elhivatottság részükről. Az ember csak azt nem érti ilyen esetekben, hogy mindezért cserébe az a kevés juttatás, amit kapnak, mire elég? A szellemi dicsőség kárpótol mindenért? Nyilván egy tanár esetében például, ha 20 gyerek fejében el tudott ültetni pár igazán értékes elvet, már megérte a maradás. Mint ahogy egy gyógyszerésznek, akinek sikerült egy új gyógyszert kikeverni a betegeknek, szintén felbecsülhetetlen a diadal íze, főleg a saját hazájában. Sajnos azonban ez a két példa ma inkább tűnik meseszerűnek, mint valóságosnak itthon. Mert, ahogy majdnem mindig úgy volt a történelem során, úgy van most is, hogy a találmányainkat, elképzeléseinket itthon semmire sem becsülik hazánk irányítói.
Értelmiségi, igazi értékeket, eredményeket produkáló szellemi dolgozóinkat kiengedjük kezünk közül, hogy más választásuk ne legyen, csak az, hogy hazájukon kívül keressenek támogatókat maguknak. Amikorra pedig már világhírűvé válnak eredményeik, elővesszük őket, mint hazánk fiait. Hirtelen büszkék leszünk rájuk, és elfelejtjük hányszor kopogtak be ajtóinkon. Ilyen a magyar mentalitás. Ezért merül fel a kérdés: mi értelme maradni?…
A teljes cikket a Mistique blogon találod!
