Karinthy Ferenc vallja be egyik útibeszámolójában, kicsit talán szégyenkezve, hogy túlságosan európai fogantatású ízlése miatt sajnos nem tudja kellőképpen értékelni a japán művészetet. Mint írja, rá nemigen hatnak a legyezők, napernyők, miniatűrök, mütyürkék, ahogy a pagodák között sem lát lényeges különbséget a huszadik után, a súlyosan filozofikus értelmű és az enmagunkkal való azonosulásra ihlető teaszertartás közben elalszik, az ikebana, a virágok elrendezésének művészete pedig a legkevésbé sem kavarja fel, hisz az neki mind csak egyforma saláta. Habár sok mindenben együtt tudunk érezni a máskülönben remek ízlésű és világlátott szerzővel, azért egyrészt a japán művészetnek vannak a fentieknél jóval szubverzívebb válfajai a 19. századi csáppornótól kezdve egészen a kortárs zajzenékig, másrészt meg az áramvonalas, letisztult és dekoratív távol-keleti mütyürkék közt is akad számos csodás darab.
Mint például Ogawa Kazumasza kézzel színezett virágfotói 1896-ból; tény, hogy különösebben felkavarónak ezek sem nevezhetők, cserébe viszont tényleg valószínűtlenül szépek, és nyilván bármilyen felületen káprázatosan mutatnak. Noha a témaválasztás tüntetően hétköznapi, a megvalósítás – ezekkel a lehetetlen színekkel és a monumentalitásra törekvő beállításokkal – már olyan, mintha egy buja, mesebeli reneszánsz virágoskertet fotózott volna körbe a művész, némelyik növény meg már egyenesen valami földönkívüli létforma benyomását kelti. A századfordulón egy virágot aligha érhetett nagyobb megtiszteltetés annál, mint hogy Ogawa Kazumasza kegyeskedett fotót készíteni róla.
Maga Kazumasza egyébként valószínűleg nem volt az a hobbikertben bíbelődő típus. Tokióban tanult fényképészetet, és mellette angol nyelvet, mivel meg volt győződve arról, hogy csak az Egyesült Államokban sajátíthatja el megfelelően a szakmát. Egy ideig a yokohamai rendőrkapitányságon is dolgozott angol tolmácsként (Japán ugye ekkoriban kezdett nagyon óvatosan, de azért magához képest látványosan nyitni a világ felé, mely folyamat tulajdonképpen még ma is tart), majd 1882-ben, 22 éves korában áthajózott Amerikába. Mivel pénze nemigen volt erre a kalandra, hát felcsapott matróznak, és még vagy fél éven keresztül hányódott az óceánon, mire eljutott Washingtonba.
A következő két évet aztán Philadelphiában és Bostonban töltötte, ahol többek közt a kollotípiák készítésében is nagy jártasságra tett szert. Mikor 1884-ben hazatért, már ő volt egész Japán legkompetensebb fényképésze: saját fotóstúdiót és nyomdát nyitott Tokióban, elvállalta az ország egyetlen fotóművészeti folyóiratának főszerkesztését, és közben rengeteg – finoman a nyugati közönség ízléséhez igazított, mégis tagadhatatlanul japános – képet készített hazájáról; legismertebb munkái közé tartozik például a korszak nevezetes gésáit megörökítő nagyszabású sorozata, vagy a Néhány japán virág című album, amelyben többek közt az itt látható képek is szerepelnek.
képek: Getty